Aernout Mik fix beállításból készít videókat. Fejvakarást sokféle változatban, abszurd módon felerősített hanggal, vagy gazdátlan gyerekhordát, amelyik dobozokból ágyaz meg magának egy külvárosi parkolóban. Utóbbi nem metafora, hanem maga a XXI. századi emberlét kísértete. Ugyanennek a másik oldalát, az abszolút szervezettséget építi meg az Atelier Van Lieshout csoport, mely a Rabszolgatelep projekt két épületmakettjét hozta ide, egy zéró energiafogyasztású, gépiesített társadalom két egységét, ahol az ergonómia és a termelés minden mást kiiktat, az ember egy hasznos termelő egység, a lakhely egy racionálisan kialakított haláltábor, a pláza ennek egy funkcionális alegysége az ösztönök rendezett kielégítésére.
A Société Réaliste politikai átmenetekre szakosodott "trendügynöksége" számok, színek, piktogrammok és százalékarányok rendszerévé varázsolja az európai történelmet, Falke Pisano pedig négy videóra installált párbeszédet csinál egy soha létre nem jött szoborról, ízeire szedve az alkotás, a befogadás, mű és művész, mű és közönség kölcsönös reakcióit. A Bik Van der Pol művészpáros egy neonfeliratot lógat be a hatalmas térbe, sajnos, a Gauguin-idézet eltűnik a homályban, nem győz meg a kortárs művészet forradalmi erejéről, pedig ez a célja. Sokkal elevenebb Krijn de Koning térképzete, aki felépített egy kétemeletnyi állványt, és a tetején egy almazöld fülkéből megmutatja azt, amit sohasem látunk: innen fentről a tér ma is templomnak látszik, visszaáll egésszé, ami egykor megcsonkult. Utópia a javából.
