Konkoly Gyulát a magyar képzőművészet emblematikus alakjaként emlegeti a szakirodalom. 1964-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, és hamarosan a neoavantgard egyik élharcosaként, valamint az Iparterv-csoport kiállítójaként szerepelt.
Ironikus, hogy éppen ő volt az, aki később a neoavantgardot temette. De már nem itthon: 1970-ben egy rövid olaszországi tartózkodás után Franciaországba emigrált, ott adta ki manifesztumát a korábban hittel képviselt irányzat ellen. Hosszú időre vissza is vonult, illusztrátorként dolgozott néhány jobb kiadónál. Csak a nyolcvanas évek közepén tért vissza a képzőművészethez, amit 1991 óta - végleg hazatelepülve - itthon folytat.
Az ítészeknek nem nehéz tehát a pálya két jól elkülönülő szakaszát meghatározni. A Művészetmalomban június 15-ig látható, Az én ? századom című kiállítás a második pályaszakasz huszonöt évének terméséből válogat. Jókora merítésről van szó, amely valóban kitölti a komoly falfelületekkel rendelkező kiállítóhely valamennyi termét.
A malom hiteles közege Konkoly munkáinak: a különböző technikákkal készülő, harsány, számos képzőművészeti idézetet használó művek egyaránt élvezhetőek az épület hófehér falú, tökéletesen világított termeiben, és az ipari jelleget még őrző, vakolatlan csarnok falain, valamint galériáján. Az anyagban dominálnak a figurális képek, amelyeken erősen érezni a fotórealizmus és már a pálya első szakaszába is beszüremkedő pop art hatását, valamint azt, hogy a művek alkotója éveket töltött el derék iparos munkával. Konkoly az illusztrálás mellett nagy amerikai stúdiók számára készített plakátokat, és ez a plakátszerűség több képét jellemzi: ezalatt egyfelől a harsányságot értem, másfelől azt, hogy Konkoly a maga eszközeivel épp úgy fiktív és illuzórikus, ugyanakkor lehetetlen világokat teremt, mint a filmplakátok. De izgalmasak a más technikával készült, nem figurális művek is. Például azok, amelyeken a vászonra PUR hab kerül, amelyre a festő vastagon, foltszerűen viszi föl a festéket. Látványos, mozgalmas felületek jönnek így létre.
Szentendre még mindig szereti a művészetet, és elsősorban - ritka az ilyesmi - a kortárs képzőművészetet. Ha nem így volna, nem telt volna meg a malom ezen az esős szombat estén. De megtelt, az eseményre sokan voltak kíváncsiak, pályatársak, ismerősök, érdeklődők, egészen kicsik és nagyok, sőt a gondnok szomorú tekintetű kutyája is, "akit" ugyan a kiállításra nem engedtek fel, de a koncerten úgy járt-kelt, mint akit valóban rendkívül foglalkoztat az avantgard elemeket tartalmazó jazzrock.
Ef Zámbó István festő és zenész lassan a város egyik ikonja lehet (ahogy a HÉV végállomással szemben, a posta előtti téren fölállított szobra - egy égnek meredő ujj, amire kígyó csavarodik - már most is az, még ha ez sokkolja is a konzervatívabb ízlésűeket): nemigen lehet Szentendrén olyan rendezvény, ahol ő nincs ott. Most is magával hozta több évtizedes múltra visszatekintő zenekarát, a Happy Bandet, amely némi Keith Jarrett-interpretáció után (hosszan kellett improvizálni, amíg az énekes lányok is megérkeztek) saját dalokkal szórakoztatta a közönséget a földszinti, oldalfal nélküli koncerthelyiségben.
Ez egy jól sikerült délután volt. Az ilyenekért érdemes kimenni mindig Szentendrére.
