Laca, a sámán

A Bizottság műcsarnoki tárlatának megdöbbentő sikere is mutatja, hogy a magyar underground művészete ma nem egy szűkebb réteghez kapcsolódik, nem is nosztalgia forrása, hanem ma is érvényes hivatkozási pont, korszakos jelentőségű tényező. Az egész underground mostanában látszik átköltözni a hivatalos kultúrába, Wahorn, feLugossy, a Vajda Lajos Stúdióhoz tartozó képzőművészek életművét végre befogadják a nagy kiállítóhelyek. Kérdés, hogy ennek ellenére az újabb művek megőrzik-e azt a spontaneitást, a kánonon kívüliség szabadságát, ami egész eddigi életművükre annyira jellemző volt.

FeLugossy ?kis? kiállításán most ott vannak az 1968 körüli, első közötti vásznak és a 2011-ben keletkezettek is, bár az anyag törzse inkább az utóbbi húsz évből származik, és már most látszik, hogy a képek nem hagyják magukat befolyásolni. A korszakolás amúgy sem visz közelebb feLugossy műveihez: olyan erős szálak tartják össze az egészet, olyan koherens módon beszél a legelső vásznaktól a legújabbakig, hogy nem tagolható ilyen módszerrel. Inkább elgyönyörködünk az áthallások, a legkülönbözőbb stílusok, irányzatok felidézésének kavalkádjában. Picasso-parafrázisok, a törzsi művészet eszköztára, a pop art, a graffiti képnyelve és a szimbolizmust végtelen szellemességgel kifordító művek láthatók együtt a galériában. Humorral átitatott, gyakran filozofikus mélységet érintő, őszinte és szabadszájú vásznak, tele szexualitással; laza asszociációs kapcsolatokból felépített vádiratok az ostobaság, az erőszak, a kényszer, a megnyomorított belső szabadság ellen. Valami egészen magától értetődő elnyomást tesz láthatóvá, ami azonban csakis ebben az összefüggésben, a tárgyak, jelek, piktogramok, képrészletek látszólag kaotikus halmazában észlelhető.

Talán éppen ez a különleges feLugossy vásznain, ez a közvetlen kapcsolat az archaikus lét és a kortárs életforma között. A géppé szabályozott ember, az emberi erőszakot elszenvedő állatok, a városi folklór kiüresedett formái ütköznek az élet ősi méltóságával. FeLugossy a hétköznapokká lett képtelenségek felmutatásával megújítja a művész-sámán pozícióját, nem ábrázol, hanem gyógyít és felemel. Összeszedi a társadalom szeméthalmait és új, emberhez méltó létet formál belőlük a képein.