A kiállítás anyaga most sem kívánt különösebb tematikát, elég, ha a hazai művészeti élet évente figyelmet szentel ennek a tudományt és művészetet egyesítő irányzatnak. Itt nem válik szét élesen, ki honnan közelít a fény vizuális vagy materiális lehetőségei felé: az építészet, a grafika, a szobrászat, az üvegművészet, a nanotechnológia, a hologram vagy a fotó irányából. A fő alkotóelem azonos, és ennek hálás teret kínál a pincébe épített galéria, ahol külső fény híján a művek fénytartalma uralja a közeget.
Ez a szerkesztésmód viszont azzal jár, hogy a kiállított munkák egymás közötti párbeszéde fölerősödik, a tér telítődik a kölcsönhatásokkal, nincs elszigetelődés, nincs intimitás. Még ott sem, ahol egy-egy tárgy ilyet kívánna. Ez némelyik munkából elvesz, másokhoz inkább hozzátesz valamit a közösből.
Zielinski Tibor üveg-objektjei magányos látomások, belső meditációra indító zárt világok, de itt, ebben a villódzó fény-térben, ahol nincs mód az izolációra, nem szólalnak meg. Viszont B. Laborcz Flóra padlóra állított plasztikái, amelyek a nem-euklideszi geometriát testkontúrokba fogalmazzák át, finoman mozognak együtt a tér változatos áramlásával, ahogyan Mengyán András két dimenzióba vitt térstruktúrái is szinte mozgó plasztikává válnak az ultraibolya megvilágításban.
Bortnyik Éva és Tubák Csaba fotóin a gótikus katedrális rajzolata megmozdul a szemben álló színes világítótestek rávetülő csíkjaitól, nem számít, hogy a kettő között még több mű áll - Nagámi geometrikus plasztikái vagy Farkas Tamás mátrixa zsúfolódik itt -, de nem zavarják egymást, inkább dinamikusan felpörgetik a folyamatokat, sűrítik a tér energiáit.
A kiállítás így nem csupán művek sora, nem is egy téma sokféle feldolgozása, hanem egyetlen tér kreatív elemekkel megtöltött erőjátéka lett.
Ragyogó ötlet volt egymással szemben elhelyezni Gyenes Zsolt villanásokból, fotogramokból, mozgásfázisokból komponált animációját és Orosz István megcsavarodó, végtelenített Mőbiusz-meséjét. Viszont azok a művek, amelyek kiszorulva a pincéből, a bejárati szintre kerültek, mintha egy másik kiállítást alkotnának. Itt már nem működnek a lenti dinamizmusok, a fény nem uralkodó eleme a térnek, a művek önállósulnak. Lugossy Mária misztikus szekrénye, Benedek József térstruktúrája, Csáji Attila fényműve, Haraszty István lassan mozgó mágneses téridő-struktúrája vagy Paizs László emblematikus műanyag "lelete" a saját erőterüket teremtik meg, aminek a fény egyik, ha nem is legfontosabb eleme.
