A zászlók, lobogók egy közösség vagy nemzet hovatartozásának, összekovácsolódásának legfontosabb szimbólumai. Már az őskortól kezdve az ember életének fontos részei voltak: az ősközösségi társadalmakban használt totemek és különböző rituálék tekinthetők a zászlók elődeinek, melyek már akkor is az egyén csoporthoz tartozását jelképezték.
A zászló mai alakja a Távol-Keletről származik, Európában az ókori rómaiak használtak először lobogókat. Ezek általában rúdra erősített vörös, lángnyelv-alakú vászondarabok voltak, melyekre különböző motívumokat festettek és a csatákban a sereg élén hordozták őket. A vörös szín nem véletlen - a római mitológiában a tűz istenét a vörös színnel, láva alakjában feltörő jelenségként ábrázolták, a villámokat pedig az isteni tűzként jelenítették meg.
A középkorra egész Európában elterjedtté váltak a zászlók, és nem csupán egy rongydarabot jelentettek: minden esetben valamilyen jelkép, eszme hordozóivá váltak, és végig kísérték az emberiséget a történelem rögös évszázadain - akár áldozati, akár harci zászlóról vagy nemzeti lobogóról legyen is szó. Olyan nagy tiszteletben tartották őket, hogy megbecstelenítésükért komoly büntetés járt: kiközösítést, testi fenyítést vagy akár halált is vonhatott maga után.
Minden egyes zászló egy mérföldkő: egy nép, egy közösség életének állomásait, történelmének dicső és borús korszakait szemlélteti. Az összetartozás jelképei és művészi munkák egyaránt: elkészítésüket, feldíszítésüket különleges odafigyeléssel végezték, az elkészült lobogókat nagy tiszteletben tartották. Ezek a történelmi lenyomatok láthatóak a bánáti zászlótörténeti vándorkiállításon, mely március 14-től a makói József Attila Múzeumban tekinthető meg.
