 |
Jó nyomon járunk, hiszen Hermann nem a gyerekekről, hanem a gyerekábrázolásról beszél, arról a látásmódról, ahogyan szeretnénk látni a gyermekeinket. Nem a külső kép torzulásáról, hanem a belsőéről, az ideák és a felnőttek által teremtett környezet ijesztő különbségéről. Arról, ahogyan a szerepekbe bújtatott kislányok próbálnak megfelelni a tőlük várt mintának, de minduntalan elbotlanak a túl magas sarkú női cipőkben, megbénítja mozgásukat a zokniról lecsüngő fodor, öreggé teszi eleven vonásaikat a parádés-aranyos selyemruha, a hajukba illesztett művirág. És persze arról is, hogy az ő világuk hírnökei, a nyúl, a mackó, a műanyagból készült állatsereglet mennyire idegenül mozog az otthonnak mondott terekben. Hiába vonulnak szép sorban a kád szélén, montázsnak látjuk az állatok tömegét, nem odaillő, kínos vendégeknek. Egy másik fotón ugyanezek az állatok a vízbe merülő kislány hajában mint fészekben bújnak el. Vele még jól kommunikálnak, de a felnőttekkel már nem találnak közös hangot. A gyermekét fényképező szülő számára a bivaly csak papírból kivágott kép, míg az előtte feszítő kislánynak támasza, szövetségese.
 |
A sorozat néhány képe hetekkel korábban már feltűnt a MOME fotó szakos diplomakiállításán, vagyis frissen végzett fotóművészről van szó. Hermann Ildi azonban nem pályakezdő, tíz éve jelentkezik már egyéni és csoportos kiállításokon, rendkívül kiérlelt, apró gesztusokban megfogható képi világa egy markáns látásmódot közvetít. Egész rendszereket tesz képi szinten megközelíthetővé, azok rejtett és látható tartalmaival. Az abszurd és a valóságos ilyen fokú egymásra vonatkoztatása, mint amit itt tőle láthatunk, a hagyományos portré- és családi fotó műfaján belül egészen egyedi vállalkozás. Súlyos társadalomkritikáját a gyerekekhez fűződő viszonyok tükrében fogalmazza meg, itt tapint rá azokra a minimum erőszakos, de sokszor egészen beteges attitűdökre, melyekkel mintákat állítunk a gyerekeink elé. A fotókhoz választott környezet a szülők, a felnőttek torzult tudatállapotából fakad, ahol a gagyi felmagasztalódik, a valódi szépség ennek rendelődik alá, és ahol a gyerekeknek egy szürreális világban kell megtalálniuk az énképüket. Ebben a közegben kapnak különleges totem-szerepet az állatfigurák, amelyek ? mint az egyik fotón a ruhatárban várakozó strucc-csontváz ? szinte a valóságtól védik kis gazdáikat. Hermann sorozata a gyerekek kiszolgáltatottságára hívja fel a figyelmet, a kortárs fotóművészet konceptuális módszerével.
