Ha az utcáról nyíló, csöppnyi galéria közepén megállva körbenézünk, sötét háttérből kiemelkedő, majdnem fehéren világító arcok, fájdalmas tekintetek szegeződnek ránk. Aztán elindulunk körben a falak előtt, néhány lépés az egész, de már egy egészen más olvasat nyílik meg előttünk. A XX. század néhány különleges, belső tűzzel fűtött művészfiguráját látjuk, olyan pózban, mintha mindannyian hosszú órákon át modellt ültek volna a festőnőnek. Klasszikus portrébeállítások, szembenézve, mint a németalföldi festészet első remekeinél, vagy félig elfordított arcél, összefűzött karok, nyugodt testtartás. Sűrűn gomolygó zöld, szürke, kékesfekete háttérből emelkedik ki az arcuk, a sötét tónusok kavargása úgy koncentrálja a tekintetet a sápadtan világító arc felé, mint Georges de la Tour barokk festményein a félhomályban maradó részek egy gyertyafénnyel átvilágított kéz felé.
Korábbi munkáiban Kertesz bibliai alakokat dolgozott fel, és a témához kötődő időtlenség érzése a portrékon is megmaradt. Ugyanakkor a saját utat választott, alkotói energiájuknak engedelmeskedő művészek ? Chopin és Kafka, Sylvia Plath, Rahmanyinov, Glenn Gould vagy Katherine Mansfield ? nem szimbólumokon keresztül kommunikálnak, hanem a portrén egyetlen kimerevített mozdulatban adják át azt, ami mozgatta őket. A tudás, az igazság keresésének már szinte kínzó akarata Hannah Arendnél a cigarettát tartó kéz és a sápadt arc között villámként járja át a figurát. Expresszív erővel, mégis merev, szabályos, elzárkózó módon jelenik meg a feszültség az intellektus és a nőiség, a társadalmi elvárások és a szabadon hozott döntések között.
