Május
A latin Maius hónapot Ovidius szerint a meglett korúak (maiores) tiszteletére nevezték volna el. Valószínűbb azonban, hogy a régi római Maia istennő vagy férfi párja Maius volt a névadó. A görögöknél Maia a pleiászok egyik csillaga volt, Zeusz szeretője, és a főistennek együtt töltött éjszakák eredményeként Hermész (latin Mercurius) anyja. Ez a planétaistenfi az asztrológia májusi Ikrek jegyében van „otthon”. (Általánosságban elmondható, hogy a 7 pleiászt, a Pleiades 7 csillagát a görögök – de mások is – kapcsolatba hozták a 7 planétával. Ennek nemcsak az volt az oka, hogy a csillagzat szabad szemmel látható csillagainak a száma megegyezett a szabad szemmel látható planétákéval, hanem a helye is: a Nap, a Hold és a bolygók rendszeresen áthaladnak rajta.) A csillagkép olümposzi védnöke ugyanakkor Apollón volt. Ők hárman egy vidám regében együtt is szerepelnek. Ez az isteni tolvaj Hermész első csínytevéséről szól, aki még azon a napon, hogy megszületett, ellopta bácsikájának, Apollónnak 50 (!) marháját – a hónap első kétharmadában még a Bika havában járunk –, aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszabújt a pólyába, Maia ölébe. A görög maia „anyácskát”, „dajkát”, „bábát”, a dór nyelvjárásban „nagyanyát” jelentett, s abból kiindulva, hogy az istennő a 12 olümposzi egyikének volt az anyja, fel kell tételeznünk, hogy neve magának a Nagy Istennőnek egyik megszólítása volt. Maia a növekedés és a szaporulat felett bábáskodott, s a május valóban a növekedés hónapja. Bizonyos értelemben Ovidius fején találta a szöget, hisz maior, maius a latin magnus, „nagy” melléknév közép- és felsőfoka, és a növekedést fejezi ki.
A hónap régmúltjába pillantva, a május mindenütt a nyár aggodalmas adventjének tűnik, aminek a jövendő termés féltése volt az alapja. Május az ókorban Európa-szerte engesztelő és tisztító szertartások böjtös időszaka volt (Hermész marhalopása szimbolikus utalás lehet erre is). Rómában tilos volt ekkor új ruhát ölteni, házasságot kötni, és házaséletet élni, ekkor takarították ki a templomokat, mosták le az istenszobrokat, mintha csak a hónap előkészület lenne a nyárközépi nagy ünnepekhez. (Hasonló tilalmakkal találkozunk az egykorú zsidó vallási előírásokban is.) A legjellegzetesebb római ünnep a 9-én, 11-én és 13-án tartott Lemuria: a „holt lelkek” (lemures) engesztelőnapjai. Illő folytatása volt az Argei ünnep. Ennek bevezetőjeként március Idusát követően, Róma területén felállított alkalmi szentélyekben szalmából és kákából font bábokat helyeztek el (görög: argeiész = „fehér”, argeó = „ünnepel” „szántóföldről van”, „parlagon hever”, argiasz = „pihenés”, „szünet”). Május 15-e után ezeket a Vesta-szüzek főpapi segédlettel ünnepélyesen a Tiberiszbe vetették jelképes emberáldozatul. Május 23-án Flora istennőt köszöntötték a rózsák fesztiváljával. Május végén, többnyire 29-én kezdődött a „földszentelés” ünnepségsorozata: az Ambarvalia, a Robigaliára emlékeztető mezőjáró körmenettel, állatáldozattal és vészelhárító varázslatokkal.

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (részlet)

„Itt van május elseje…”
E nap 1889-ben a II. Internacionálé megalakulásával lett a nemzetközi munkásmozgalom, A munka ünnepe. A választás igen szerencsés volt. Mint az ősi tavaszi ünnepkör kitüntetett napjához, Európa-szerte régóta hozzákapcsolódott a majális és a májusfa-állítás szokása. A határozat az ünneplő nép számára csak új tartalommal gazdagította az ünnepet. Népszerűsége láttán az egyház, hogy a kommunista befolyást ellensúlyozza, még meg is szentelte a napot. XII. Pius május elsejét Munkás Szent József mellékünnepévé avatta.
Május 1-je múltjának megismeréséhez a Brit-szigetek folklórján keresztül vezet az út. Haladjunk visszafelé az időben. A britek a májusfát gyakran galagonyából készítik (may-tree, may-bush). Ez a fa manapság a nyár visszatérte feletti örömet jelképezi virágzásával. Galagonyakoszorú ékesíti az ünnep főalakoskodójának, a „zöld embernek” a homlokát, ő az erdők szellemét képviseli. Galagonyakoszorút akasztanak e napon a tehénistállókra, hogy biztosítsa a jó tejhozamot (fehér virág a fehér tejet), a tetőgerendára azért teszik, hogy védje a házat viharok, szellemek és boszorkányok ellen. A középkorban viszont a galagonya még a boszorkányok fája volt, május 1. előestéje pedig az egyik az évente tartott négy „boszorkányszombat” közül (May Eve).

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (részlet)

Leveles Fülöp, jakabfa
570. május 1-je óta, amikor Rómában felavatták a 12 apostol bazilikáját, 1955-ig ez a nap Fülöp és „kisebbik” Jakab apostol névünnepe volt. Ketten osztoztak hát a Bika első dekádjának „apostoli székén” (május 1-je, április 21-étől számítva a 10. nap, tehát még a „fődekádon” belül van).
Fülöp ötödik az apostolok közt. Betszaidából való halász volt, mint András és Péter. Életéről a későbbi legendairodalom is szűkszavúan emlékezik meg. Úgy tartották, hogy Andrással együtt Szkítiában, a mai orosz sztyeppéken hirdette az evangéliumot, és a kis-ázsiai Hierapoliszban szenvedett vértanúságot. A kereszt segítségével, amely attribútuma is, a városból kiűzött egy kígyót, Mars templomának szent állatát. Ezért a feldühödött Mars-papok elfogták és keresztre feszítették. Az elbeszélésben asztrológiai-naptári utalás lappang. Marsnak a csillaghit szerint a Bika jegyében „rangvesztés, száműzetés” a sorsa (asztrálszimbolikájú mesékben a Vénuszt megszemélyesítő hősnő a Bikának megfelelő mesei szakaszban tisztul meg a Marsot jelképező „rossz vértől”). Fülöp Mars feletti diadalának legendája azután keletkezhetett, hogy az apostolt az egyház a Bika „védnökévé” tette.
Az ifjabbik Jakabot, Alfeus fiát, Simon és Tádé fivérét a kegyes hagyomány azzal a személlyel azonosította, akikről az Újszövetség több helyütt is mint az „Úr testvéréről” beszél. Jakab volt a hagyomány szerint Jeruzsálem első püspöke. Úgy halt vértanúhalált, hogy lehajították a jeruzsálemi templom tetejéről, majd agyonverték. Az „Arany legenda” (Legenda Aurea), a szentek életének középkori foglalata, gyilkosai között megemlít egy posztókészítőt, aki a kallózó sulyokkal (vagy sziláló íjjal) úgy verte főbe, hogy kiloccsant az agyveleje. Jakabnak e posztókészítő szerszámok az attribútumai, ő maga pedig a posztóművesek, és kalaposok védőszentje lett. A kalaposok ütő- vagy sodrófájával is ábrázolták.
A két apostol tiszteletének mindmáig meghatározó eleme, hogy május 1-jének pogány hagyományait az egyház általuk keresztelte meg. Cserébe a nép zöld lombokba öltöztette őket. Tanúságul íme Temesvári Pelbárt XV. század végi magyarázata a májusi zöldág-tisztelet eredetéről: Amikor Fülöp Hierapoliszba ment, a pogányok azt a házat, amelyben megszállt, este faággal jelölték meg, hogy reggel rátörhessenek, és megölhessék. Másnapra azonban Isten angyala a város minden házára zöld ágat tűzött, így Fülöp ellenségei hoppon maradtak (ismert vándormotívum ez). A tudós prédikátor más véleményeket is elősorol. Azt is például, mely szerint a májusfaállításban a nép az apostolok vértanúságára emlékezik, hiszen Fülöp keresztfán, Jakab pedig ványolórúdtól szenvedett mártíromságot. (Egy eredetmagyarázó legendában a jámbor hagyomány Valburgával is összehozza a két apostolt. E történetben a térítő apostolokat kísérő szűz vándorbotja zöldült ki a pogányok szeme láttára, s szolgált indítékul a zöldág-díszítés későbbi szokásához. Jól ismert vándormotívum ez is.)

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (részlet)

Valburga, másként Walpurgis angolszász királylány, majd bencés apátasszony (†779). Bonifáccal együtt résztvett a német térítésben. Ereklyéit Eichstätt városában őrzik. Apátbottal, illetőleg három kalásszal szokták ábrázolni. A Walpurgisnacht körül képződött német hiedelemvilág csak a naptári időpont miatt kapcsolódott a szent apáca alakjához. Előbb már láttuk, hogy a maga élettörténetétől függetlenül Fülöp és Jakab legendájában is megjelenik.
Tisztelete a magyar középkorban sem ismeretlen, de nyilvánvalóan Szent György napjának hiedelemvilága, illetőleg Fülöp és Jakab ünnepe miatt nem tudott erőre kapni. Egykorú misekönyveink számon tartják (február 25. és május 1.), ami liturgiánk rajnai-frank ihletettségéből is következett. A Walpurgis-kenyér és Walpurgis-olaj néven emlegetett, Nyugaton eléggé kedvelt szentelmények hazai virágzásáról azonban nem tudunk.
Valburgát választotta templomának középkori védőszentjéül az erdélyi szász Nagydisznód (Heltau, Cisnadie), továbbá a magyar Veszprémfajsz (1415). Illésházy Valburga emlékezetére szentelték Érd Valburga-oltárát (1760).

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium (részlet)

Zsigmond burgund király, akit ellenségei feleségével és gyermekeivel együtt kútba fojtanak (†524). Ünnepe már a Pray-kódexben megjelenik. A középkor végén főleg maláriában szenvedők szokták segítségül hívni.
A kultusz Közép-Európában a XIV. század derekán kezdett kibontakozni. Ekkor (1354) került ugyanis a prágai székesegyházba Zsigmond ereklyéje. Egy egykorú fogadalmi képen Szent Zsigmond ajánlja IV. Károly császárt a Szűzanya oltalmába. Nyilván hálából keresztelteti fiát, a későbbi magyar királyt, Nagy Lajos vejét a Zsigmond névre (1361). Patrónusának prágai ereklyéjét Zsigmond a huszitáktól féltve, Nagyváradra hozza át (1424), amelyet temetkezési helyéül is választ.A könnyelmű, szélcsap természetű Zsigmond patrónusa tiszteletére Buda várában kápolnát is emeltet, amely 1417 táján kezdett épülni. Elhatározását a mondai hagyomány szerint – amelyben azonban föltétlenül van történeti igazság is – Tar Lőrinc látomása ihlette, amelyet minden vonatkozásban itt nem méltathatunk. Csak arról szólunk, ami idetartozik.

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium (részlet)

ZRÍNYI MIKLÓS, GR. (Ozaly vagy Csáktornya, 1620. május 1. – Csáktornya, kursaneci erdő, 1664. november 18.): költő, prózaíró, államférfi, hadvezér. 
A dalmát-horvát eredetű család Zrin váráról Zrininek írta magát, a Zrínyi névalak későbbi fejlemény. Zrínyi Miklós, a szigetvári hős dédunokája. 1628–34-ben a grazi, bécsi, nagyszombati jezsuita kollégiumban tanult. Az 1635 nyarán félbehagyott tanulmányait a Pázmány előkészítette itáliai utazás egészítette ki. 1637-ben Csáktornyán kézbe vette birtokainak irányítását és védelmét. 1641. április 25-én a testvérek megosztoztak a birtokon; Zrínyi Miklós a muraközi, Péter a tengermelléki részeket kapta, ez vezetett kettejük magyar és horvát nyelvi elkülönüléséhez. 1642–44-ben Zrínyi Miklós a svédek és az erdélyi csapatok ellen harcolt (Szilézia, Morvaország, Felvidék). Verseket írt Esterházy Júlia Annához (A vadász és echo, 1643) és a Frangepán Györggyel már eljegyzett Draskovich Mária Eusebiához; őt 1646. február 11-én feleségül vette. Eusebiát verseiben Violának nevezte (két Idilium, Fantasia poetica, Arianna sírása, 1645). A Szigeti veszedelem „egy télben történt” megírása retorikus túlzás, az invokáció már 1645 őszén–telén kész volt, a munka nagy része 1647–48 telére esett, a IX. énekhez Zrínyi Miklós áprilisban kezdett hozzá. Horvát bánná nevezték ki; esküjét 1648. május elején tette le Bécsben. Már hadtudományi munkáiba is belekezdett, amikor a török elleni nagy „conjunctura” évére időzítette az Adriai tengernek Syrenaia groff Zrini Miklós megjelenését (Bécs, 1651). Második felesége a bécsi Löbl Mária Zsófia, Rattkay György unokahúga. A Tábori kis tracta 1646 után, a Vitéz hadnagy 1650–1653 között készült (1650–51-ben az aforizmák túlnyomó része, 1652-ben a discursusok, 1652–53-ban az utolsó aforizmák és a centuriák befejezetlen sorozata, a centuriák végén Az idő és hírnév címmel ismert epigrammaciklus). Tevékenyen politizált, kiépítette velencei és firenzei kapcsolatait, érintkezésben volt Erdéllyel. 1656–57 telén írta a Mátyás-elmélkedéseket; egy svéd követjelentés szerint 1657-ben traktátust adott ki arról, „hogy Magyarország miért ne indítson háborút” Erdély ellen (a mű elveszett vagy lappang). 1660 júniusában Velencében járt, itt ez évben jelent meg Zrínyi Péter horvát Syrena-fordítása (ebben egy horvát epigramma Zrínyi Miklós szerzeménye is lehet). Várad 1660. augusztus 27-i eleste után elkezdte, és talán csak 1663-ban fejezte be Az török áfium ellen való orvosság című művét. Mint kora legtekintélyesebb magyar politikusának és katonájának, nemzetközi ismertsége is tovább növekedett: a Rajnai Szövetség őt szerette volna látni a török ellen egyesülő keresztény hadak élén, de 1663. szeptember 9-én csak a magyar csapatok főparancsnokságát kapta meg; év végén leváltották. A téli hadjárat (1664. január 21. – 1664. február 15.) diadalai után késleltetve és kellő segély híján, sikertelenül ostromolta Kanizsát. Reálpolitikus tervek közepette érte a halál: vadászatán sebzett vadkan végzett vele. Halála körülményeit a tragikus kimenetelű vadászaton jelen volt Bethlen Miklós jegyezte föl.
A lírikus Zrínyi Miklós nem kevésbé jelentős, mint az eposzíró. Lírájának is alapvonása a heroizmus; versei műfaji, kompozíciós és versszerkezeti újítások. Elszakadt az általa jól ismert korábbi magyar költőmodelltől, műfajoktól, költészettípustól és közlésformáktól: történetileg és poétikailag képzett, műfajteremtő újításait véghezvivő költő; tipográfiailag is megtervezett, nem dallamra készült szövegverseit már nem kéziratos terjedésre bízta. A megkomponált és részben illusztrált Syrena-kötetben először közölt magyarul nyomtatásban szerelmes verseket.
Mindenekelőtt eposzával teremtett újat. Barokk stíluselemei, mesteri szerkesztésmódja, Athleta Christi típusú hősformálása „a vereség mint győzelem” fikcióját teszik művészileg felfokozottan hihetővé. Rokoni kötelék fűzte hőséhez, akinek példája a bűnös, széthúzó magyarságot ért isteni büntetés elengedésének lehetőségét példázhatta Szigetvár védőinek erkölcsi megjobbulásával, méltó megdicsőülésével. Az eposzi tárggyá növesztett szigeti ostrom történetét alapos forrástanulmányokkal hitelesítette (Sziget várában soha nem járt!), de különbséget tett a történeti tények és a művészi igazság között. A „magyar nemességnek” dedikált Szigeti veszedelem felekezeti elfogultságokon felülemelkedő, erkölcsös nemzeteszményt, abszolutisztikus államberendezkedést sugall, politikai célja a kivívandó függetlenség.
Az írói program szerves része a próza azért is, mert minden mű megint újítás, irodalmunkban magyarul még nem ismert műfaj meghonosítása. A prózaíró Zrínyi Miklós magyar hadtudományi irodalmat, korszerű politikai elméletet, történelmi–politikai publicisztikát teremtett. A Tábori kis tracta katonai szabályzat, a Vitéz hadnagy tapasztalatokat is hasznosító,teoretikus példatár, a Szent László-beszéd struktúráját követő Mátyás-elmélkedések királytükör, az Áfium programadó kiáltvány.
Már a XVII. században latin iskolai fordítási példa volt, s később is mindig a hazaszeretet, a „jobbítsuk meg magunkat”, a nemzeti önbírálat eszményeinek forrása. Kodály Zoltán közvetlenül 1956 forradalma előtt szerzett hozzá zenét.

(Kovács Sándor Iván szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

SZERB ANTAL (Budapest, 1901. május 1. – Balf, 1945. január 27.): író, irodalomtörténész. 
A budapesti piarista gimnáziumban érettségizett, majd egy évig Grazban nyelvet tanult. 1924-ben magyar–német–angol szakos tanári és doktori diplomát szerzett a budapesti egyetemen. Hosszabb-rövidebb időt Párizsban töltött, valamint Olaszországban, Londonban volt tanulmányúton. 1925-től budapesti középiskolákban tanított. 1932-ben elnyerte az Erdélyi Helikon magyar irodalomtörténet megírására közzétett pályázatának első díját. Az 1934-ben megjelent Magyar irodalomtörténettel országos hírnevet szerzett. 1933-ban a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották. 1935-ben, majd 1937-ben Baumgarten-díjat kapott, s még ugyanabban az évben a szegedi egyetem magántanárává habilitálták. Szellemi műhelyének tekintette a Kerényi Károly körül kialakult, klasszika-filológusokból álló baráti társaságot is. 1938-ban házasságot kötött Bálint Klárával. Az 1930-as évek végén kapcsolatba került a Vajda János Társasággal, irodalmi előadásokat tartott a Magyar Rádióban. 1941-től kezdve alkotói tere egyre szűkült: rádióelőadásai elmaradtak, 1942-ben Magyar irodalomtörténetét betiltották, a Nyugat megszűnt. A Magyar Csillag, az Ezüstkor, a Magyar Nemzet, az Új Idők még közölte írásait. 1943-ban, majd 1944 júniusában behívták munkaszolgálatra. Fertőrákosra, onnan Balfra vitték. Embertelen körülmények között halt meg, jeltelen tömegsírba temették.
A szülői házból hozott irodalom- és művészetszeretet, tudománytiszteletet és igényességet megerősítették piarista tanárai (Sík Sándor, Schütz Antal), íróbarátai (Halász Gábor, Hevesi András, Sárközi György, Szabó Lőrinc stb.) és „legjobban tisztelt” mestere, Babits Mihály. Forrongó és lázadó fiatal költők és írók (Juhász Vilmos, Faludi János, Sárközi György, Szabó Lőrinc) „Barabásoknak” nevezett körében talált rá első szellemi közösségére. Zolnai Béla egyengette útját a szellemtörténeti irányzathoz tartozó tudósok Minerva köréhez.
Az 1930-as években írt esszéinek tárgya az angolszász irodalom és regényelmélet. Életművének jelentős állomása volt a kortárs nyugati próza kísérleteit összefoglaló Hétköznapok és csodák (1936) megjelenése. A korabeli angol, amerikai, német, francia stb. regény egészét mutatja be. Munkája előkészítése, megalapozása volt a nagy összefoglalás, A világirodalom története (1941) megírásának. Tudatosan támaszkodott Babits Mihály Az európai irodalom története című könyvére. A világirodalmat ő is folyamatnak tekintette, amelyben a nemzetek fölötti jelentőségű írók és művek országhatárokon és évszázadokon átemelkedve megtermékenyítik és irányítják egymást. Gondolatmenete stílusok és történelmi korszakok egységeire épül. A hatalmas ismeretanyag rendszerezésének kialakítására a nagy mestereken kívül hatással volt Spengler történetfilozófiája. 1941 utáni kisebb esszéi (Goethe, Hölderlin, Gogol) mellett kortárs magyar írók, költők (Rónay György, Fodor József, Kassák Lajos, Örkény István stb.) műveiről írt kritikákat.
Versei a lázas útkeresés, a szándékos meghökkentés „Barabás-programjából” születtek. A pályakezdő évek (1921–1923) novelláinak stilizált történetei a történelmi múltba vagy a népmesék időtlen világába vezetnek. Az 1930-as évek szépírói termésének nagy részében (A Pendragon legenda,1934; Szerelem a palackban, 1935; Utas és holdvilág, 1937) szűkül a témakör, eltűnnek a látványos történelmi ihletések, helyére mindinkább a „csodák”, a misztikus borzongások lépnek, és egy lírai önarckép kedves iróniával megrajzolt vonásai bukkannak fel. Első hosszabb lélegzetű szépprózai műve, A Pendragon legenda a detektívregény, a kísértethistória, az esszéregény különös ötvözete. Az elfojtott legbelsőbb rejtelmekhez vezető utazásélmény a motívuma az Utas és holdvilág című regényének. A királyné nyaklánca (1941) című munkája a szépirodalom és a tudomány különös ötvözete.
Száz vers (1944) című antológiája görög, latin, angol, amerikai, német, francia, olasz stb. költők verseinek eredeti szövegét és magyar fordítását tartalmazza.

(Faragó Éva szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

1900 májusában megjelent az Uránia Magyar Tudományos Egyesület havi lapja az Uránia. A nagy alakú, változatos tartalmú, bőven illusztrált folyóirat hamar népszerűvé vált, az első világháborúig egyre nagyobb példányszámban jelent meg.
A XIX. század végén, a természettudományok és a technika rohamos fejlődése idején egyre nagyobb igény mutatkozott a széles kör, a kevésbé képzettek számára is érthető és érdekes tudományos-műszaki ismeretterjesztés iránt. Ennek a feladatnak a megoldására alakította meg tanárok, kultúrpolitikusok, tudósok egy csoportja az Uránia Magyar Tudományos Egyesületet. Példaképül a berlini Uránia Társaság és bemutató terem szolgált. Ennek mintájára létesítették 1897-ben, részvénytársasági alapon az Uránia Tudományos Színházat a mai Uránia mozi helyén és az 1899-ben megjelent két próbaszám után 1900. május 1-jén megjelent az Uránia folyóirat is. A szép kivitelű, gazdagon illusztrált folyóirat a természettudományok terén foglalkozott az orvostudománnyal, élettannal, csillagászattal, földtannal, őslénytannal, kémiával, fizikával és matematikával. Nagy súlyt fektettek arra, hogy részletes és pontos ismertetést adjanak a tudományos és technikai újdonságokról, főként a legnagyobb közérdeklődést kiváltókról. Cikkeket közöltek a repülési kísérletekről, a rádióhullámok alkalmazásáról, a villamos és radioaktív jelenségekről. Emellett bő teret szenteltek a társadalomtudományoknak, a filozófiának, sőt, szépirodalmi műveket is közöltek – ezek közül jónéhány a mai tudományos-fantasztikus írások elődjének tekinthető. Megjelentettek könyvismertetéseket, színházi és képzőművészeti kritikákat is. Az írások általában frissek és olvasmányosak voltak, a kor tudományos szintjét tükrözték. A szerzők között olyan hírességeket találunk, mint Eötvös Loránd, Cholnoky Jenő, Kármán Tódor vagy Zemplén Győző.
1914-től megváltozott a folyóirat arculata, hangneme. Előtérbe kerültek a katonai vonatkozású cikkek, az ellenséges államokról lekicsinylő, becsmérlő, uszító hangnemben írtak. A háború után a területveszteség és az általános gazdasági helyzet romlása miatt csökkent az előfizetők száma; 1923-ban a folyóirat megszűnt.
Számait valamely könyvtárban ma is érdemes lapozgatni; sok cikke tudománytörténeti forrás és kortörténeti dokumentum.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 2000 [Bartha Lajos])

GÖRGEY ARTÚR a prágai Károly Egyetemen benyújtotta Über die festen, flüchtigen, fetten Sauren des Cocusnussöles (A kókuszolaj szilárd és folyékony zsírsavairól) című tanulmányát, melyet tanára, Redtenbacher József bemutatott a bécsi Tudományos Akadémián. Sikerét jelzi, hogy dolgozatát még ebben az évben két fórumon is megjelentették. Munkájában Görgey a kókuszdióolajban addig felfedezett zsírsavakon kívül kimutatta a kaprinsav és a laurinsav jelenlétét.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1998, Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig)

A Tátra egyik első kutatója, id. Buchholtz György (Kis-Szeben, 1643. május 1. – Lomnic, 1725. május 14.) teológiai tanulmányait a wittenbergi egyetemen végezte. Evangélikus lelkész és tanár volt. 1675-81 között a vallásüldözés elől külföldre menekült, visszatérte után Lomnicon lett lelkész és városi tisztviselő. Szabad idejében lakóhelyének környékét, főként a Magas-Tátrát tanulmányozta, természetmegfigyeléseiről pontos feljegyzéseket készített. Munkájával a Felvidék tudományos leírása mellett példát is adott követőinek, elsősorban fiának, ifj. Buchholtz Györgynek. Részletes, megfigyeléseit tartalmazó naplói nyomtatásban is megjelentek.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1993, Magyar Életrajzi Lexikon)

PATSCH FERENC, (Verespatak, 1919. május 1. – Budapest, 1979. augusztus 4.): bányamérnök, az első mélyfúrások, illetve ferdefúrások mélyítésének kivitelezője az olajiparban. Tanulmányait 1937-ben a II. Károly Király Politechnikumban kezdte Bukarestben, 1940-től Sopronban folytatta, ahol 1942-ben bányamérnöki diplomát szerzett. Gyakorlati idejét 1942-ben kezdte a MAORT-nál (Magyar Olajipari Rt.), augusztustól Erdélyben a Hungaria Vegyiművek ólom- és szénbányájában működött. 1943-tól ismét a MAORT-nál dolgozott, kutatási üzemvezetőként, folyamatosan irányította a kutatási területek munkáját. 1950-től 1955-ig Lovásziban üzemvezető főmérnök volt a Magyar Szovjet Olajipari Rt.-nél. A magyar olajipar országos szintű szervezeti átalakítását követően, 1957-től 1964-ig a Dunántúli Kőolajfúrási Üzem főmérnöke volt. 1964 márciusától az Országos Kőolaj és Gázipari Tröszt (OKGT) Fúrási Főosztályának, később a Nemzetközi Főosztály vezetője volt. Jelentős magyar és idegen nyelvű szakirodalmi tevékenységet fejtett ki a nagymélységű fúrások és a jet-fúrási technológia tárgykörében.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1994. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)

FRECSKAY JÁNOS, (Pest, 1841. május 1. – Budapest, 1919. október 13.): technológiai író, újságíró, a magyar ipar és iparjogvédelem szaknyelvének formálója. Pedagógiai pályára készült, s hat évig tanítóként működött Pesten. Később újságíró lett, 1866-tól a Hon című lap munkatársa, majd segédszerkesztője volt. A kereskedelmi minisztériumban 1883-tól szabadalmi levéltáros, 1892-től könyvtári és térképtári főigazgató volt, 1895-ben a szabadalmi hivatal főigazgatója, egyben a Szabadalmi Közlöny és a Találmányok Leírása című folyóiratok szerkesztője lett. Még újságíró korában megkezdett anyaggyűjtésével az ipar magyar szaknyelvét segített kialakítani.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1991. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)

LAMBRECHT KÁLMÁN, (Pancsova, 1889. május 1. – Pécs, 1936. január 7.): paleontológus, ornitológus, etnográfus, az őslénytan modern biológiai irányának világviszonylatban is kiváló képviselője. 1907-től a budapesti egyetem bölcsészeti karán természetrajz–kémia szakon tanult. 1908-tól egyetemi hallgatóként a Magyar Ornitológiai Központ munkatársa volt 1914-ig. 1916-tól 1919-ig a Magyar Földtani Intézetben működött. 1918 végén részt vett a Természettudományi Szövetség megalakításában s ennek titkára lett. 1919-től a Természettudományi Társulat és az MNM őslénytárának vezetője és a Természettudományi Közlöny szerkesztője volt. 1920-ban állásától megfosztották. Ezután a Magyarság című folyóirat tudományos rovatvezetője lett, és munkatársa volt több napilapnak is. 1926-tól a Földtani Intézet könyvtárosaként dolgozott, majd 1934-től az Országos Széchényi Könyvtár könyvtárosa lett. 1934-ben tanárként a pécsi egyetemen a néprajzot adott elő. Ezenkívül különösen a madarak őslénytanával foglalkozott behatóan. Jelentős népszerű tudományos munkásságot fejtett ki. 1935-ben megindította és haláláig szerkesztette a Búvár című folyóiratot.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1989. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)