A képek egy részében van is némi ?franciás" könnyedség, hajlékony, lendületes vonalvezetés és égő, tüzes színek, de ezek inkább a rá és a magyar festészetre jobban jellemző erőteljes, ?mellbevágó" expresszivitásba vezetnek át: különösen az erős színek és faktúra ragadja meg a tekintetet és szinte tapintásra is ingerel, mégis, ezzel együtt, nagyon érzékeny és finom a képek felülete, szinte míves a megmunkálásuk. Ez az ?Appelshoffer-paradoxon" - nemcsak a technikában, hanem a stílusban, tematikában is: a művész líraian, ?figurálisan absztrakt" képeket fest, vagyis az elvont motívumokat és a felismerhető figurákat vegyíti, keveri különleges hatású kompozícióin. Ilyen értelemben ?átmeneti" képeket hoz létre, amelyek művészi minőségükben természetesen nem ideiglenes, hanem autonóm, nagyon is masszív és szuggesztív képek.
Appelshoffer a körülötte és benne lévő világ alapélményeit - töredezettségét, változékonyságát, felgyorsulását - figyelve jutott arra: a kor, amelyben élünk, jellemzően szintetikus és eklektikus, sokféle benyomást összesít, ezért képei is ezt adják vissza - többféle festői minőség felhasználásával a külső-belső világ (disz)harmóniájának ábrázolási lehetőségeit kutatva.
