A színpadiasságot az alkotó tudatosan, metaforaként használja, a helyzetek maguk ugyanis "valóságosak". A Metropolis ezáltal Walker Evans híres, az 1930-as években készült Subway Portraits című sorozatának képeit idézi; de míg Evans, fényképezőgépét elrejtve, a vele közvetlenül szemben ülőket rögzíti, Joan Villaplana "láthatatlan" gépét kezében tartva figyeli a szemközti peronon várakozókat. Mindketten a véletlenül azonos időpillanatban egy helyszínre sodródott metró-utasok közti kapcsolatrendszereket, illetve azok hiányát kutatják; s egyben arra is rámutatnak, hogyan szolgáltatja ki a fotográfiai dokumentarizmus az embert mint tárgyat a fotográfus (és a fényképezőgép) rá szegezett tekintetének.
Villaplana képeinek különös hatását tehát egyrészt "láthatatlan" fényképezési technikája, másrészt a színházra, megrendezettségre, díszletszerűségre tett képi utalások adják. Ha hagyjuk magunkat elmerülni ebben a világban, és szabadjára engedjük a fantáziánkat, egy egész sor értelmező kérdés merülhet fel bennünk: Vajon mit néz a kisfiút kézen fogó idős férfi? És a nő zacskóval miért beszél magában és miről szólhat a monológja? Amint azonban elhagyjuk a színház-metaforát és visszatérünk a fotó valós helyszínére, a jelenetek összeolvadnak; nagyvárosi életünk képét adják, egy olyan léthelyzetét, ahol szabadságunkért a tömegben elszenvedett elszigeteltségünkkel fizetünk.
