Az első ilyen kamaratárlaton petróleum- és gázlámpák láthatók a XIX. századból és a XX. század elejéről. Mindegyik polgári lakások használati tárgya volt, mindegyik egy átmeneti kor terméke, amikor az olajmécses már nem volt elég, a villanyvilágítást még nem találták fel. Megmunkálásuk, díszítésük, leleményes szerkezetük igazi egyéniségekké emeli ezeket a lámpákat. Bonyolult kialakításuk miatt néha inkább egy alkimista titokzatos kellékének tetszenek, mintsem olvasólámpának vagy praktikus fényforrásnak. Ráadásul szentimentális módon ötvözik a ma használatos energiaforrásokat a koraiakkal. A Darté-féle biztonsági lámpa például benzinnel ugyanúgy működött, mint petróleummal vagy repceolajjal, Breuzin találmánya pedig, a gázfejlesztő lámpa nyilván több lakástüzet produkált, mint kellemes társasági eseményt.
A legtöbb ötletet ebben a kis válogatásban a Carcel-féle lámpa hozta, amelyikben a talpába szerelt óramű indított be egy búvárszivattyút, ez lélegeztette a petróleumot. Az Argand-lámpa karcsú üvegcilinderében is levegő áramlott, valóságos mestermű volt a működésbe hozott szerkezet, ahogy a csövön kívül és belül egyszerre égett a láng. Az 1820-as, '30-as évek lakásvilágítása már szakított a hagyományos mécsessel és gyertyával, a lakás méretéhez és berendezéséhez igazodott a fényforrás, és technikai ötletben nem volt hiány. Ehhez képest a még mindig kevéssé kihasznált ledvilágítás gyerekjátéknak tűnik.
A lámpatesteken persze ott a nyoma az egész historizmusnak, a szecessziónak, a Wiener Werkstätte és a korai modernizmus formavilágának. A Zsolnay eozinjával fénylő porcelántest, a savmaratott üvegbúra, a rézmontírozással díszített, antikizáló oszlopocska és a végtelenül finom, anyagtalanná varázsolt ónöntvény egy olyan lakáskultúrát idéznek ide, amelyikben a tárgy tökéletes szépsége nem bónusz volt, hanem magától értetődő.
Nagyszerű ötlet ez a kis ajándék, amivel a múzeum meglepi közönségét is, de a magángyűjtőket is, akik különleges tárgyaikkal viszonylag ritkán kerülhetnek szélesebb nyilvánosság elé.
