A madzag, vagy spárga - de nevezhetjük fonalnak is - szálai olyan élő organizmusként hullámzanak Lisányi Endre festőművész alkotásain, hogy szinte zavarba jövünk a lüktető, élettel teli felületek szemlélésekor. A művész témájában is szorosan kapcsolódik az emberhez és az ő személyes, sokszor égető kérdéseihez - legyen szó a testi vagy szellemi mivoltáról -, képeiről olykor az intimitás fülledtsége, máskor az egyéni sors kiszámíthatatlansága kanyarog elő. Legújabb, a MU Színházban látható kiállításának címe - Váróterem - mintha csak tehetetlenül sodródó életszeletek várakozását érzékeltetné: mindannyian várunk valamit, közhellyel élve egész életünk egy várakozás. A kiállítás nyitódarabja akár mottóként is szolgálhatna: a kezünkön végigfutó Sorsvonal titokzatos módon magában hordja végzetünket, hogy - talán máshol, más formában, de - újra és újra keresztezze kacskaringós életutunkat.
Mindenki várakozik: a Szerelmesek című alkotás két, hatalmas levelekre hasonlító madzaglénye úgy hajlik egymás felé, hogy kettejük közt vérvörös folyótorkolat keletkezik, a beteljesülésre azonban várniuk kell; egy másik képen pedig a megtermékenyítés várakozással teli pillanatai sejlenek fel. A Pléh Kristus és Mária Magdolna egymás mellett függenek: előbbi az örökös készenlét, az út menti várakozás emblematikus alakja, míg Mária Magdolna Jézus iránti reménytelen szerelme révén kárhoztatott kilátástalan várakozásra. Madzagból összeálló alakjuk alig felismerhető, de Mária Magdolna hatalmas sebként lüktet, színe harmonizál a Jézuson ejtett lándzsaszúráséval - a fájdalom által egyesítve kettejüket. Sajátos bibliai parafrázisként jelenik meg a tékozló lány hazatérése (a kölcsönös várakozás egyik mintapéldája), aki a Magányos férfi és az Éjszakában utazók társaságában üldögél a váróterem egyik félreeső padján. A már csak a technika révén is izgalmas tárlat nemcsak vizuális értelemben jelent élményt, de sajátos forma- és színvilága hosszas gondolkodásra serkentheti az életfogytig tartó várakozás közben megpihenőket.
