A Nessim Galériában Kerekes Gábor és Drégely Imre 1998-as utazásának képei láthatók. Együtt, egy időben közelítették meg a várost, de a közös útra mindketten mást vittek magukkal. És a New Yorkról előre megalkotott belső kép két egészen különböző karakterben fogalmazódott meg az ottlétben, az ott felvett és hazahozott látványelemeken, majd tíz évvel később, ma a közös kiállításon.
Drégely Imre: Times Square
Drégely Imre impresszionista koloritokban rögzíti a város képeit, egészen kisméretű fotókon, mégpedig úgy, hogy a polaroid fantasztikus színvilágát porózus papírra viszi át, az anyag beszívja a képet, megfolynak a színek, elmosódik fény-árnyék határa, de mégis ott van a képen fény is, árnyék is, csak valami földöntúli színtobzódásban. A képélesség ilyen feloldása magát az emlékezet folyamatát is rögzíti, az emlék anyaga és a tudat feldolgozó, beépülő mechanizmusa egyszerre jelenik meg a széles paszpartu közepén, mintha egy pirinyó ablaknyíláson át lesnénk be a városba. Manhattan kékben úszik, a felhőkarcolók sziluettje nem válik el teljesen az égtől, a pályaudvar digitális órája a képen már örökké csak 8:54-et fog mutatni, miközben a piros számok szétolvadnak a papíron, a kompozíció perspektívája szinte a térbe nyílik, maga a vadnyugat az, ami a sínek végén vár ránk, pedig változatlanul 1998-at írunk. Heroikus miniatűrök hordozzák New York szépségét és csúnyaságát, egy valós idejű pillanat tágul téren és időn át a végtelenbe.
Kerekes Gábor: Flatiron
Az emlékezés lélektana Kerekes Gábornál is alapmotívum, de ő máshonnan közelít rá a témára. Az ő 1998-as New Yorkja geometrikus mintázatok repetitív világából szövődik. LOMO gépével négy egymást követő pillanatról készít fázisfelvételeket, és négyes képegészben tálalja ezt az elcsúsztatott, négy részre osztódó pillanatot. Így lesz egy utcai tűzesetből dramaturgiai mintapélda, ahogyan a tűzoltóautó, a füst, a helyszín hirtelen felizzó atmoszférája fázisokra tagolódva lelassul, a gyors mozdulatokból kilép a tempó, és a cselekvések valami archaikus rítus elemei módjára sorolódnak egymás mellé. Ugyanez a technika a Flatiron Building mozdulatlan képéből, negatívban megfogalmazva, az amerikai álom ikonját hívja elő. Azét az álomét, amely az azóta nemlétező WTC legfelső emeletének teraszára nyíló ajtót egy bolygó képével díszítette, most itt a kép, négy szekvenciában, egy megszakadt múlt ködképe gyanánt. Ahogyan a hely is lehet (és lett) negatív, az idő is átalakulhat folytatás nélküli történetté, amit a fotó nem rögzít, nem megőriz, hanem magába zár.
