A június 20-ig megtekinthető tárlat huszonnégy páratlan értékű arany-, valamint három ezüstmaszkot vonultat fel, amelyek a Zelnik-gyűjtemény világviszonylatban is egyedülálló darabjai. A kiállított aranymaszkok lelőhelye, készítésének ideje és funkciója tág határok között mozog: legrégibb darabjainak elkészülte becslések szerint az időszámításunk előtti VI-V. századra tehető, de stílusjegyeik alapján még a "legifjabbak" is XIII-XIV. század körüliek - tehát fél ezredévnél idősebbek. A lelőhelyek a görög kori Trákiától Dél-Ázsián és Indokínán keresztül egészen Jáva szigetéig terjedhetnek. Az egykori felhasználást illetően a maszkok kidolgozottsága, anyagvastagsága és egyéb nyomok adnak támpontokat, amelyek alapján halotti (temetési) és más rituális funkció valószínűsíthető.
Zelnik István felhúzza az aranymaszkot
Képző
A halotti maszkok közül kiemelkedik egy, a Liao-dinasztia (907-1125) idején készült darab. A Mandzsúria nagy részét uraló kitájok temetési szokásaihoz igazodva a maszk széle mentén lyukakat fúrtak, melyekhez ezüstből készült dróthálót erősítettek, s ez a drótháló alkotta a teljes testet beborító halotti lepel részét. A kiállítás másik büszkesége a skorpióálarc-páros. A tárgyak előző tulajdonosának tudomása szerint a Vietnami-hegylánc gerincére visszaszorult törzsek és fejedelemségek valamelyikéből származnak e műremekek. A skorpió etnográfiai vonatkozásai mindazonáltal meglehetősen bizonytalanok, vegyesek. A délkelet-ázsiai monszunövezetben több népcsoport asszonyai kézfejükre, Borneó szigetén a tengerparti iban harcosok pedig felsőtestükre tetoválják a skorpiót, hogy így védekezzenek rettegett, nemritkán halálos csípésétől. A dőmb törzsbeliek (indiai Orissa állam) pedig épp ellenkezőleg, az állat életerejének és energiájának megszerzése érdekében teszik ugyanezt.
Kritikánk:
