Előfordulhat, hogy ki kell lépni olyan szituációkból, amelyekből szinte lehetetlen

Emlékszik a pillanatra, amikor megértette, hogy most valami megváltozik?

Azonnal tudtam, hogy nagy a baj, a földre érkezés után meg sem mozdultam. Először nem értettem, hogy történhetett, hiszen mindent megtettem azért, hogy ne fordulhasson elő velem ilyesmi, mindig alaposan melegítettem, kifejezetten jó formában voltam, nem fájt semmim. Ráadásul egy számomra fontos és kedves darab, A makrancos Kata összpróbáján történt a második felvonás elején úgy, hogy az első felvonás végén többen is dicsértek: milyen jól megy, és láthatóan nagyon élvezem a szerepet.

Mi történt pontosan?

Olyan volt, mint egy rossz álom. Gyakorlatilag nem érkeztem meg az ugrásból, kiment a térdem, egyszerre szenvedtem el négyféle sérülést, ami aztán a gyógyulást is hónapokkal hosszabbította meg. Pedig

a kollégáim mindig azt mondták, hogy ha valaki, én biztosan nem fogok soha így járni. Annyira váratlan volt az egész, olyan gyorsan történt, hogy hosszú másodpercekig nem is jött oda senki, mert azt hitték, csak viccelek – ez belefért volna a szerepbe és az én karakterembe is.

Bár ezzel soha nem tréfáltam, még a feleségem is csak állt, és értetlenkedve nézte, hogy miért nem állok már fel.

A tudatossága, a felkészültsége vagy a kockázatkerülése miatt gondolták azt, hogy „sérthetetlen”?

Van egyfajta tudatosság természetesen, de ez is azt mutatja, hogy hiába teszünk meg mindent a testünkért, akkor is történhetnek váratlan dolgok. Az egészben az a jó, hogy a balett-teremben következett be, a munka folyamán, tehát „harc közben estem el”. Hozzá kell tennem, hogy én sokféle más típusú mozgást is űztem, ninja warrior versenyre készültem saját testsúlyos edzésekkel, falat másztam, tornáztam, és most újra is kezdem. Az életemben a mozgás központi dolog. Én vagyok az, aki a napi gyakorlás és próbák után még néhány órát tudok edzeni otthon is. Ugyanakkor azt sosem vállalom, amit veszélyesnek ítélek meg, nem síeltem vagy korcsolyáztam például. Persze falmászás közben sérülhettem volna, ott azért előfordult, hogy négy-öt métert is estem szabadon, ami elég ijesztő érzés. Ami nagyon nehéz volt ama bizonyos földet érés után, és szerintem csoda, hogy túléltem, az az egy helyben maradás, a mozgás hiánya.

Pszichésen ez a legmegterhelőbb rész, nincs tér kimozogni a feszültséget.

A sérülés után számot is vetettem, kerestem az okokat, a feleségemmel a mentális részében is kértünk segítséget. A bal térdem roncsolódott egy térdelő pozícióban – ennek számos üzenete volt számomra. Innen nézve nagyjából pontosan annyi, ehhez a helyzethez vezető fizikai okot fel tudok sorakoztatni, mint amennyi lelkit. Sokan tartanak attól, hogy segítséget kérjenek, de mi azt gondoltuk, hogy vannak bizonyos problémák, amelyeket akkor tudunk megoldani, ha ebben támogatást kapunk egy szakembertől, és óriási szerencsénkre egy megfelelő személyt találtunk.

Magának kellemetlen segítséget kérni személyesen, vagy van egy olyan típusú elvárás, hogy egy táncművész nem kívánhat ilyet?

Talán nem is az a nehézség, hogy kérjünk, hanem az, hogy

ebben a folyamatban meg kell hallani a jó kérdéseket, és őszinte válaszokat kell találni, ami néha nagyon megterhelő helyzeteket eredményez.

Például előfordulhat, hogy ki kell lépni olyan szituációkból, amelyekből elképesztően nehéz, szinte lehetetlen.

Mennyi ideig tartott a gyógyulás?

Négy sérülést szereztem egyszerre, ezért először meg kellett várnunk, hogy a térdemről levált csontdarab visszaforrjon, utána lehetett a szalagokat műteni. Tulajdonképpen két gyógyulási folyamat volt, az első augusztustól decemberig, a második januártól őszig tartott, ráadásul utóbbi volt a lassabb és a nehezebb, mert a műtét után gyakran szinte elviselhetetlen mértéket öltött a fizikai fájdalom. Októberben voltam újra színpadon, tehát négy hónappal több időt töltöttem regenerációval, mint egy keresztszalag-sérülés után a táncosok szoktak. Ez idő alatt mindent megtettem a gyógyulásért, talán túl is „küzdöttem”. Volt egy csodálatos eredménye vagy velejárója ezeknek a hónapoknak: sokkal közelebb kerültem a kislányomhoz, a most közel hatéves Lucához. Volt időnk együtt lenni, tudtunk társasozni, beszélgetni, ő ellenőrizte, hogy hajlik-e már a lábam.

Felmerült, hogy nem jön vissza?

Dehogy, egy pillanatra sem!

Mi tartotta meg?

A szakemberek és a stabil család. Az első fellépésemen ott is volt minden segítőm, velem együtt örültek ennek a munkának. Nem is tudom, hogy aki egyedül szembesül egy ilyen helyzettel, az hogyan bírja ki. Ezen túl pedig az a tapasztalat, hogy megtanultam büszkének lenni arra, amit elértem.

Azóta visszatért az élet a rendes kerékvágásba? A Spartacusban láthattuk először újra színpadon, és érkezik a harmadik kisbaba a családba.

Visszaállt bizonyos értelemben, a családom megerősödött, és igen, áprilisban érkezik a harmadik közös gyerekünk.

Akkor borul minden újra.

Nem, inkább azt érzem, vele együtt lesz teljes, vele együtt lesz rendben minden.

A szakmai életében is erre tart?

A szakmai nyugdíj néhány év múlva elérkezik, addig persze rengeteg erő és potenciál van még, amit meg szeretnék élni. Alapvetően formába hoztam magam már, de az igazi motiváció egy táncos számára mindig a jó szerep, az izgalmas kihívás, az tölt, az hajt minket. Szakmai értelemben is érettséget hozott a sérülés, a korom. Már tudom, mi az, amibe jó belemenni, amit jó vállalni, és mi az a helyzet vagy szerep, amit már nem nekem kell megoldanom.

Forrás: Opera Magazin