A kereszténység - japán szemmel

Misima Jukio Magyarországon nem mondható közismert szerzőnek, mit érdemes tudni róla?

Kavabata Jaszunari, az első japán Nobel-díjas író mondta róla, hogy talán csak minden két-háromszáz évben születik olyan tehetséges ember, mint ő. Minden műfajban maradandót alkotott. Madame de Sade című darabját (korábbi fordításban: Sade márkiné) a 20. század legjobb hazai darabjának kiáltották ki Japánban, de világszinten is jegyzett mű, Ingmar Bergman is rendezett belőle egy legendás előadást, ami Budapesten is megfordult, valamikor a 90-es évek elején, egy nemzetközi színházi fesztiválon. A szerző modern nó-drámáit több mint százhúsz nyelvre fordították le. Háromszor jelölték irodalmi Nobel-díjra. Nagyon korán meghalt, 45 évesen harakirit követett el. Ennek ellenére elképesztő méretű életművet hagyott maga után. Jómagam elsősorban a drámáival foglalkozom, ebből írtam a doktori dolgozatomat a Színművészeti Egyetemen. Ez 68 darabot jelent, amiből a szerző 1970-es halála óta eddig körülbelül négyet fordítottak le magyarra, ezek is válogatáskötetekben, folyóiratokban jelentek meg, önállóan nem. A Radnóti Színház egyik előadásához, amit Szikora János rendezett, még kettőt lefordítottak, de ezek nem jelentek meg nyomtatásban. Néhány évvel ezelőtt elindítottam egy fordítói projektet, és nemrégiben megjelent az első magyar nyelvű Misima-drámakötetet, Barátom, Hitler és Madame de Sade címmel (Napkút Kiadó, 2014). A kötet a címben szereplő művekkel együtt húsz darabot tartalmaz, valamint egy szinopszis-katalógust, a szerzőnek azokról a darabjairól, amelyek nem fértek bele a kötetbe. Ez a mostani előadás is ennek a katalógusnak köszönheti a létrejöttét, mert amikor a színház művészeti vezetőjének, Gemza Péternek megmutattam a készülő kötetben, ő indítványozta, hogy ezt a három darabot fordítsam le, és hozzak létre belőle egy színházi bemutatót a Csokonai Színházban. Az előadást tehát három műből állítottam össze: a Krisztus születése (Kiriszuto kótanki), a Napkeleti bölcsek (Higasi no hakaszetacsi) és Az út (Rotei) című darabokból, ezek közül az utóbbi kettőt én fordítottam, az elsőt Vihar Judit professzorasszony, a Károli Gáspár japán tanszékének nyugalmazott vezetője. Különfélék a művek, hiszen az első drámai költemény, a második egyfelvonásos, a harmadik pedig egy három felvonásos impozáns színpadi mű.

Mennyire kézenfekvő, hogy egy japán író éppen a kereszténységet próbálja értelmezni?

Nagyon érdekes körülmény, hogy a Krisztus születését éppen 1939 körül írta Misima, az akkor már erősen militarizálódó Japánban, ahol a nyugati kultúrát mélységesen lenézték. Az is igen érdekes, hogy a szerző, aki a sintóizmussal, buddhizmussal egyaránt foglalkozott, mennyire odaadóan ír az újszövetségi témáról. Izgalmas, hiszen egy keleti ember szemével ábrázolja a keresztény világot, teljesen más hangsúlyokkal, mint ahogyan megszokhattuk. Az persze igaz, hogy nem mindenütt pontosak a történetek, de végül is ez irodalom, nem kell számon kérni a pontosságot. Japánban a kereszténységnek egyébként elég nagy hagyománya van, századok óta sok keresztény él az országban. A 16. században Xavéri Szent Ferenc, a portugál misszionáriusokkal együtt, nagyon sikeresen térített a szigetországban is, majd úgy negyven-ötven évvel később, egy sógun betiltotta a vallást, mivel egy-két hölgy hitére hivatkozva nem volt hajlandó az ágyasává válni. Ezután kezdték el üldözni a keresztényeket, és mintegy háromszáz-háromszázötven évig csak az léphetett be Japánba, aki átment egy sajátságos ?teszten?, vagyis nyilvánosan rátaposott egy keresztre. Még a 19. század végén is voltak keresztényüldözések, átnevelő-táborba vitték őket, ahol nem túl finom módszerekkel győzték meg a vonakodókat, addig, míg Viktória királynő és Vilmos császár közbe nem avatkozott, figyelmeztetve a japánokat, hogy ha jó viszonyt akarnak a nyugattal, akkor ezt gyorsan felejtsék el. Érdekes, hogy akadtak azért olyan csoportok, például a nagaszaki keresztények, akik az üldöztetések közepette is gyakorolták a vallásnál. Volt egy jóslat, hogy hét generáción keresztül kell titokban tartani a hitüket, ami végül meg is valósult. A japánoknak sok kapcsolódásuk van tehát a kereszténységhez, és a japán lélekhez passzol is a kereszténység. Például az önfeláldozás motívuma is ilyen közös pontot jelent.

Említette, hogy a hangsúlyok eltolódnak a keleti ember értelmezésében. Mit látnak ők másként?

Furcsa, hogy miközben a nyugati ember azt gondolja, a keletiek misztikusak, ez éppen fordítva igaz. A keletiek nagyon pragmatikusan viszonyulnak a valláshoz. Ebben a műben is nagyon érdekes a viszony az újszövetségi történethez. Ugyanakkor a szerző néha önmaga sem tudja, hogy épp a saját kultúrája rutinjai alapján épít föl egy úgymond ?nyugati szituációt. Misima a japán színház kiváló ismerője, sőt, újrateremtője volt. A huszadik században ő volt az egyetlen, aki képes volt a kabuki műfaját megújítani, ami nagyon nehéz feladat volt, hiszen több száz évvel korábbi nyelvállapotba kellett visszamennie, illetve azzal a jelhasználattal írni. Különben fordítani is elég nehéz egy ilyen szöveget. Szerencsére Magyarországon van olyan fordító, aki ért ezekhez a régies jelekhez, a mi kötetünkben Pápai-Vonderviszt Anna, a Japán-Magyar Baráti Társaság elnöke magyarította a kötetben megjelent két kabuki-darabot. A Misima-szövegek eleve nem könnyűek, mivel 1945 előtti, még nem-reformált ortográfiával íródtak, a kínai írásjelek, az úgynevezett ?kandzsi?-k között, hemzsegnek a régies, a mai japán írásbeliségben már nem használt alakok, és a szótagírás-jeleket is régiesen használja a szerző. Nem egyszerű felfejteni, de bámulatos anyagok és nagyon izgalmas az a világ, amit ábrázolnak.

A modern nón mit értsünk tulajdonképpen?

A nó-színház nagyon ősi, szakrális színházi hagyomány Japánban (a ?nó? egyébként képességet, tudást jelent), ami a korábbi szarugaku és dengaku ötvözésével jött létre, körülbelül 6-7 száz évvel ezelőtt kanonizálta Kanami és Zeami mester, és azóta ezeket a darabokat játsszák, ezeknek van egy határozott világnézeti és színpadi struktúrája. Általában valamifajta költői játékról van szó, ami mindig kötődik a túlvilághoz, istenekhez, démonokhoz. A történet többnyire abból áll, hogy egy utazó megérkezik egy vidékre, és egy helyivel beszélget, aki elmondja a hely titkát, ami általában tragikus történet. A mesélőről pedig többnyire kiderül, hogy valójában annak az alaknak a szelleme, akivel ez megtörtént. Több típusú nó-játék létezik, de az archaikus nó-játék nem az én területem, ezért nem is foglalkoztam ezzel túlzottan, az én ??asztalom? inkább az úgynevezett ?singeki?, ami nyugati stílusú színjátszást jelent, és ami a 19. század végén jelent meg Japánban. Misima alapvetően ebben alkotott, de kabuki-műveket is írt. A kabuki egy, a nó-színháznál későbbi, a 17. század elején kialakult populárisabb és látványosabb színházi forma, de az is végtelenül stilizált, mint a nó.

A három darabból hogyan kezdett el egy előadást kovácsolni? Mi volt a központi gondolat, amire fel akarta fűzni, és a kivitelezésben mennyire akart ?japános? lenni?

Nem akartam valamiféle japán skanzent csinálni. Az viszont biztos volt, hogy a kabuki nagyon jó a szenvedélyek szélsőséges ábrázolásában, tehát onnan lehet meríteni. A japán színházi kultúrában egyébként is minden stilizált, ezért is történhetett meg az, hogy a 18. században a bábszínház, az ún. ?bunraku? legyőzte még az élő színházat is, hiszen a bábnál nem kell nagyobb stilizáció. Meg vagyok győződve azonban, hogy a stilizációval a szélsőséges érzelmeket sokkal jobban ki lehet fejezni. A realista játékmód erre csak egy pontig alkalmas. Ezért használtam én is ebben az előadásban a kabuki és a nó elemeit, de inkább csak a szemlélet szintjén. Nagyon érdekel ez a kultúra, de minél mélyebbre hatol benne az ember, annál több kevésbé ismert elemeket talál, amelyek néha még sokkal izgalmasabbak, mint a japán kultúra populárisabb elemei, mint mondjuk, a szamurájkard (bár önmagában az is nagyon izgalmas). Próbáltam olyan motívumokkal gazdagítani az előadást, amelyek még nem közhelyesek, ugyanakkor felfoghatók egy másik kultúrában nevelkedett ember számára is. Ezekből az elemekből főleg az előadás csúcspontján építettem be többet. Maga Misima is elsősorban singekit írt. 20. századi közegbe helyezett, egzisztencialista indíttatású darabokat. A korábbi nó-formákban felbukkanó démonok az ő koncepciójában már nem nyernek megváltást. Érdemes ezzel kapcsolatban elolvasni az emlegetett kötetben Cseh Dávid Sándornak a kötetben írt bevezetőjét, Elveszett lelkek címmel, amelyben éppen ezt a jelenséget elemzi. A modern nó-darabokat egyfajta szkepszis, értékvesztés jellemzi, egyfajta devianciája ez a klasszikus formáknak. Ez ugyanakkor negatív értékelése a modern kornak is a klasszikus korral szemben. Mint fentebb említettem, a Krisztus születésén kívül, a másik két darabot magam fordítottam. A színpadi koncepciót teljes egészében én alakítottam ki. Ilyen nehéz anyaggal még nem volt dolgom. Szerencsére a Krisztus születése, mintha egy kulcs lenne Az út címűhöz, amiben sok minden visszaköszön az előbbiből. Ezt kisoperában próbáltuk megvalósítani, Kamondi Ágnes zenéjével, hihetetlenül izgalmas része a produkciónak, legfőképpen azért, mert a megváltás-koncepció teljesen más Misimánál, mint nyugaton. Ugyanis itt minden korábbi vallás, az összes figura, hiedelmek, szellemek, az összes tudatforma belekerül egy hatalmas örvénybe, ami a megváltás felé sodorja ezeket a figurákat. Vannak, akik kihullanak a rostán, például varázslók, ördögök. Az út című darab nagyon elvont, amikor fordítottam, volt, hogy egy-egy mondaton egy teljes napig dolgoztam. Amikor elkészültem vele, elküldtem néhány ismerősömnek, hogy ellenőrizzem, nemcsak én érzem úgy, hogy ez egy nagyon jó, nagyon sűrű szöveg.

Magas szinten megtanulta a nyelvet, fordított már többször is színházi munkáiban. Miért kezdett el vonzódni a japán kultúrához?

Mert teljesen más, mint a miénk. Az ember alapvetően vágyik arra, hogy megismerje a világot, és a hetvenes években, Kisújszálláson, ahol éltem, minden nagyon távolinak tűnt, főleg Japán. Cselgáncsoztam gyerekkoromban, és ott óhatatlanul találkozik az ember a japán szavakkal, így elkezdett érdekelni. Leginkább a nyelv fogott meg, annyira szokatlan volt. Azért jó ez, mert, ha elkezdünk valamilyen más kultúrával foglalkozni, az ember a világot is egy más oldaláról ismeri meg. Fiatal koromban annyira misztikusnak tűnt ez a távoli ország, ahol fura emberek élnek, fura ruhákban és fura filozófiával gondolkoznak, hogy nagyon vonzott. Aztán később, a Debreceni Színjátszó Stúdióval sokszor jártunk Japánban, és akkor már elmélyült ez a kapcsolat.

Ungvári Judit

Fotó: Máthé András