- Hogy kerültél a Pesti Magyar Színházba?
- Mint nagyon sok munkámat, ezt is színésznek - Béres Ilonának köszönhetem, aki felhívta rám Iglódi István igazgató figyelmét, ő pedig meghívott először rendezni, aztán tagnak. Utólag bevallhatom, mint a szakma zömének, nekem is voltak előítéleteim ezzel a színházzal kapcsolatban, de ez inkább korlátoltságnak bizonyult. Sok tehetséges emberrel találkoztam, aki ha megfelelő impulzusokat kap, jó vagy kiemelkedő teljesítményre is képes. Persze, nem működik minden jól, de ez sok színházról elmondható.
- A darabot hogyan választottad?
- Már régóta bosszant, hogy a magyar színházakban nem törődnek a színészek fejlődésével, kiteljesedésével. A magam lehetőségei szerint igyekszem erre odafigyelni, ezen változtatni. A darabkeresés ugyanakkor kínkeserves dolog. Tavaly megismerkedtem Róna Andrással, aki darabok közvetítésével is foglalkozik, az ő listáján szerepelt a Hullámtörés. Azonnal beugrott, hogy Soltész Bözsének ez remek lehetőség lenne. Így lecsaptam az adaptációra - amely eredetileg egy német színháznak készült. Közben kiderült, hogy az a változat nem esik egybe az elképzeléseimmel. Ezért Gecsényi Györgyi dramaturggal együtt azon dolgoztunk, hogy a filmtől függetlenedve, az eredeti szellemiségét és a történetet természetesen megtartva; hangsúlyaiban, formai megoldásaiban és jelenetszerkezetében eltérő, önálló mű szülessen.
- Tudod-e előre, milyen előadás lesz az aktuális munkádból?
- Hatásában mindenképpen. Konkrét megoldásokban kevésbé - arra valók a próbák. Meg kell várni, hogy megszülessenek a színészekben a dolgok, csak úgy lesz őszinte, belülről jövő a játék. Az előadás kollektív munka. Nem hiszek abban a rendezői metódusban, amely nem kíváncsi a színész lelkére, kreativitására. Persze a színész akkor szárnyalhat, ha nemcsak a kíváncsiságomat, az odafigyelésemet és a bizalmamat érzi, hanem tudja, hogy mikor mit kell csinálnia, gondolnia, éreznie. Fontos a precíz elemzés. Talán ezért "vádolnak", hogy agyas rendező vagyok, pedig az a színház érdekel, ami érzelmileg hat. A Hullámtörésben pedig mégiscsak egy szimbólumokban gazdag, sokhelyszínes, snittes szerkezetű filmet kellett stúdiószínpadra alkalmazni, megnőtt a forma szerepe, így Szlávik Istvánnal muszáj volt előre végiggondolni minden apró jelenet helyszínét, formai megoldását.
- A Hullámtörésben szinte matematikailag leírható viszonyok vannak. Ezt is lebontottad előre, amikor a díszleten gondolkodtatok?
- Először minden darab egy sokismeretlenes egyenlet. Ehhez valóban szükség van matematikai gondolkodásra is, de egy színpadi figura soha nem puszta eszköze a rendezői mondanivalónak. Ha nem csak végiggondolom, hanem megpróbálok át is élni minden szerepet, megszólal egy-egy belső hang. Persze mindig azt keresem, hogyan jutunk el addig, hogy a színészek hangja varázslatosabb legyen, mint az enyém, bennem az, ami kontrollként jól működik. A próbákon felmerülő megoldások, illetve a színpadi viszonyok súlyozásánál a rendező ízlése, arányérzéke, őszintesége dönt, amit együttesen belső mérlegnek nevezek.
- Ebben az előadásban súlyos kérdéseket feszegettek, a humornak például nyoma sincs, egy pillanatnyi megkönnyebbülést sem hagytok. Nem volt ez nyomasztó időszak?
- Minden úgy ment, mint kés a vajban. És ha jó a munka, akkor az öröm dominál, hiszen minden nap megszületik valami, amivel közelebb jutunk a végcélhoz. Csak a rossz munka nyomasztó.
