Abban a pillanatban érkezünk, amikor a képek egy része már fent van a falon, de jó pár műtárgyat még várnak. Nagy számban vonulnak fel az alkotó tulajdonában lévő alkotások, de számos hazai köz- és magángyűjteményből is érkeztek és érkeznek. A kiállítás így képes lesz mélyfúrásokat végezni az életműben: nagyon sok olyan művet állít egymás mellé, amelyek egyébként fizikailag igen távol vannak egymástól.
A kiállítótérbe belépve a Ludwig hatalmas faládájába ütközünk, amelyben Keserü Piros című képe akklimatizálódik. A magántulajdonban lévő, a múzeumban letétként pihenő kép 1966-os, de – mint a kiállítás kurátora, Zsikla Mónika rámutat – már felvillantja az életmű fontos motívumait. A nyolcasok vagy a több ponton, nagy ívben befűződő hullámvonal már ezen a kompozíción is megjelenik. A festményt azok az égő narancsok és vibráló vörösek dominálják, amelyek aztán az oeuvre bizonyos pontjain újra meg újra felbukkannak majd. A művet egyébként Kassák Lajos is látta a Stúdió ’66 megnyitóján, és már őt is a kép koloritja hozta igazán lázba. „Maga az, aki ezeket festi? – kérdezte a megilletődött Keserütől. – Jó, tiszta színeket használ, csak fessen ilyeneket” – biztatta aztán.
Óriási öröm, hogy a kiállítás nem elégszik meg az életmű kronologikus végigkövetésével. Zsikla Móni elmondta: ő inkább az oeuvre legfontosabb motívumaira és témáira akarta irányítani a figyelmet, illetve arra, hogy bizonyos formák hogyan bukkannak fel Keserü pályáján időről időre. Ehhez azonban hosszú készülődés kellett. Rengeteget olvasott, és sok időt töltött az alkotóval, aki részt vett a koncepció kialakításában. A tárlat anyagát közösen válogatták össze. A képeket heroikus küzdelem volt összevadászni.
Az első termekben tipikus és atipikus munkák révén az útkeresés időszakát láttatja a kurátor. Egy nagyon korai munkán a mester, Martyn Ferenc hatását érhetjük tetten, de Zsikla azt is meg tudja mutatni, hogy Keserü miként közeledett az absztrakcióhoz. A hatvanas évek közepéről származó munkákkal rávilágít, hogy az alkotó emblematikus hullámvonala nem a balatoni sírkövektől, hanem még korábbról eredeztethető. Ott szerepelnek például azon az 1964-es munkán, az Ezüstösön is, amit az első római utazásából hazatérve festett. Az absztrahált városképen a hullámvonalak szervezik a teret.
A középen nagy ívben befűződő hullámvonal mellett a gubanc és a labirintus is fontos motívumai a keserüi életműnek. Ezzel a formával tulajdonképpen az egész pálya leírható, hiszen az alkotó nem linerális fejlődési ív mentén haladt, hanem úgy, mint egy labirintusban szokás: bolyongva, bizonyos pontokhoz visszatérve, majd más irányba indulva. A tárlat nyitó és záró munkájával a pálya gubancos voltára utal a kurátor. A Tengeri füvek című kompozíciót zöld, egymásba fonódó indák szervezik, és ez az örvénylően kavargó, labirintusszerű forma jelenik meg a kései, Labirintus című festményen is, ami szépen keretbe foglalja a tárlatot. A gubanc szervezi a Bon bon című objektet, és számos textilmunkán is megjelenik.
Ahogy Zsikla teremről teremre vezet minket, egyre nagyobb aha-élményeink támadnak. Az alsó szint központi terében arra csodálkozunk rá, hogy Keserü milyen izgalmasan inspirálódott az iparművészetből. A Varrottas című művön megjelenő anyagokat képépítő elemként használja, a Formának elképesztő líraiságot ad domborított textilfelülete.
Az újabb ámulat a következő teremben ér minket, egymás mellett szerepel ugyanis a Sírkövek I 2004-es remake-je (az eredeti holléte ismeretlen) és e kompozíció 2006-ban, komplementer színekkel megfestett párja. Keserü mindig szerette volna egymás mellett látni a két művet, ám míg erre korábban nem volt lehetőség, most itt vannak egy falon. Ami persze nemcsak számára öröm, hanem számunkra is, mivel a két mű annyira erős, hogy szinte lejönnek a falról. A teret az utolsó, sírköves kép életteli rózsaszínjei és narancsai uralják.
Az első szintet záró térrészben olyan munkák szerepelnek, amelyek önmagukban állnak. Olyan témák, amelyek nem alakultak sorozattá: köztük egy hatalmas tükör, valamint a Somlói–Spengler-gyűjteményből származó Mimikri. De ide még egy zászló is érkezik majd.
A felső szint a cangiante színhasználat (a reneszánsz festészet tudományos módszere – a szerk.) tanulmányozásából született képekkel nyit, az oldalt nyíló terembe pedig olyan munkák kerültek, amelyek az utóképhatás jelenségével való elmélyült foglalkozásból születtek. Meglepődünk azon a két sötét festményen is, amelyek – bár hordozzák az életmű fontos motívumait – első ránézésre nem mutatják magukat Keserü-festményeknek.
A tárlat nagy meglepetései lesznek azok a munkák, amelyeket tavaly festett az alkotó. Ezek a lágy és üde színekben tobzódó kompozíciók izgalmasan hozzák az életmű jól ismert motívumait, és arról tudósítanak, hogy 89 évesen is lehet örömteli az élet és az alkotás.
Az utolsó térrész pedig a Möbiusz-szalag témát körüljáró alkotásokkal, valamint a bőrszín és a spektrumszínek egymáshoz való viszonyát elemző művekkel zárul. Itt lehet majd megtekinteni a rendkívül összetett Színváltó gubancot. Folyamatos és nagyon tudatos művészi munka eredményeként jött létre, és szinte magába sűríti alkotója kutatásainak, tudásának, művészetről vallott elképzeléseinek összességét, korszakainak eredményét.
Rendkívül különös, hogy egy ilyen, az életművet alaposan értelmező kiállítást nem közintézmény vállal magára, hanem magánmúzeum – de inkább örüljünk, hogy létrejön.
A kiállítás március 30-án nyílik meg a Q Contemporaryban.
Fotók: Kállai Márton
