„Tizenöt éves koromban kezdtem el a balett iránt érdeklődni. Szerelem volt első látásra. A színházat kiskoromtól kezdve szerettem. Mikor a Pécsi Nemzeti Színházban szerepelhettem több évadon keresztül az Olivér című musicalben, az volt a fordulópont. Vincze Balázs koreografálta a darabot, és egyből megtetszett a modern tánc és balett világa. Számomra nemcsak a díjak jelentik az elismerést, hanem az is, ha olyan országokban léphetek fel, mint az Egyesült Államok, Németország és számos európai ország. Ezzel is viszem kis országom hírnevét és a táncot, amit képviselek. Mindig nagyon vegyesek az érzelmeim a színpadon. Most kezdem csak megtapasztalni azt a megérést, amit éveken át hallgattam a koreográfusoktól. Egy önfeledt szabadságot, de maximális koordináltságot, amelyhez az embernek fel kell nőnie” − árulta el Maurer Milán a karrieréről.

A Cage az új generációs társulás első előadásában vizionális perspektívába helyezi korunk kórképeit, megidézve egy általuk vágyott, de nem megélt illuzórikus kor nosztalgiáját. A felvillanó, erős érzelmi emlékképek kijátszása és megélése a megfelelés kényszere nélkül kerül színpadra, a fiatal generáció alkotóinak szabad értelmezésében. A táncosok nem kínálnak konkrét megoldásokat és olvashatóságot, nem bizonygatják igazukat, és nem játsszák korunk áldozatait sem. A FrenAK által adott szabad művészi játszótéren a mesteri kéz egyetlen célja a táncosok segítése önmaguk azonosságának és hitelességének megtalálásához, nem szégyellve a fiatalság törékenységét és az ezzel vállalt közös rizikót. 

A Radikal Dance négy fiatal táncos-alkotó által életre hívott szabad formáció, akik először alkotnak együtt egy adott koncepción és szcenográfiai tematikán belül. A Radikal alkotói nem magyaráznak, ötleteiket és spontán megszületett érzeteiket őszintén és egyenesen kommunikálják. Teszik mindezt a táncművészet legmagasabb szintjén, a testi képességek maximális kihasználásával, meglepő fizikalitással, frontális, direkt ütközésekkel, a kortárs táncban saját útjukat keresve. A táncosok saját létük teljességében és egyszerűségében mutatkoznak meg, nem redukálva művészi képességüket a tagadás gesztusára.

A Góbi Rita Társulat Sziget című darabjában valahol a tánc és a képzőművészet határán található két sziget, melyekre a Nap kikerülhetetlenül árasztja az életet adó melegét. Saját világegyetemükbe zárt, magányos lények lakják ezeket a szigeteket: az óceán partjait őrző, mozgó szobrok, akik a nyughatatlan keresésnek és a mágneses vonzódásnak kiszolgáltatva sodródnak egymás felé. A megmutatkozás és kapcsolódás vágyát hullámzásszerűen teríti maga alá a rejtőzködés és a félelem. A két szigetbe zárt lény egymás körüli bolyongása, a fizika törvényeinek való kiszolgáltatottság, az összeolvadást megelőző ütközés fájdalma jelenik meg egy geometriai pontosságú, lecsupaszított mozgásrendszeren keresztül. Tánc a Nap alatt, ahol a két fél néha több is, mint egy egész. Két különálló sziget, két különálló lény, akik vágynak valamire, ami megfoghatatlan. Talán magára a történésre, hogy legyen egy párjuk.

Fotók: Bobal Photography