Ha a legjobb formájában lévő Quentin Tarantino westernt forgatna, az lenne olyan, mint A félszemű: alapvetően lehengerlő és lenyűgöző, miközben mégiscsak ott van a háttérben néhol egy kis (szerethető) öncélúság, néhol egy-egy (megbocsájtható) túlzás. Joel és Ethan Coen új filmje ? ellentétben a híresztelésekkel ? nem támasztja fel a westernt, mert az már évekkel ezelőtt feltámadt, és egyáltalán nem újítja meg a western műfaját ? de annak egy nagyon tisztességes, minden ízében profi darabja.
Pedig meglepő módon nem a szikrázó feszültség az első, ami eszünkbe jut, ha felidézzük a filmet. (Bár Charles Portis ugyane regényének korábbi adaptációját, amelyben John Wayne játszotta a főszerepet, ilyen téren is felülmúlja a Coen-film.) Inkább a szövegen, a szövegelésen van a hangsúly: mint az apja gyilkosának felkutatására a félszemű békebírót, Rooster Cogburnt felbérlő, remek üzleti érzékkel és botrányosan felvágott nyelvvel megáldott kamaszlány (természetesen nyertes) alkudozása a sokat látott, felnőtt kereskedővel; vagy a szintén a gyilkost üldöző texasi nagymenő és a falusi keménylegény, Cogburn állandó macska-egér harcának aranyköpései.
A forgatókönyvben nem csak a dialógusok, hanem a groteszk ötletek is remekek: az például maga az abszurd, hogy a kőkemény vadnyugaton az indiánok földjén gyilkos-vadászatra induló gyerek éjfekete pónit akar vásárolni az útra ? csakúgy, mint az összes olyan jelenet, amely arra épít, hogy a három fejvadászból az egyik csak tizennégy éves: ezáltal a két, mindig töltött fegyverrel járó kemény férfi is úgy viselkedik, mintha a gyerek miatt civakodó régi házasok lennének. Coenéknek amúgy is jó érzékük van ahhoz, hogy a világuk groteszkségét lefessék: az a jelenetsor, amelyben a fáról frissen levágott akasztott ember holttestét pár órán belül többször is eladják, egyfelől vicces, másfelől viszont érzékelteti ennek az istentelen, mindentől elzárt földdarabnak a sajátos működését. Mégsem ez az, ami kiemeli A félszeműt az átlag-mezőnyből: a mérleg nyelve akkor mozdul el, amikor ? bár korábban felvetették ? elvetik az amerikai westernek kötelező törvény- és erkölcsfetisizmusát ? mert a néző, mondjon akármit a lelkiismeret hangja, mégiscsak akkor érez igazi elégtételt, ha olyan az a végső lövés, amilyen A félszeműben, és nem akkor, ha bíróság előtt láthatja a gyilkost.
Mindebből már kiderült, miért lehet remek olvasmány a forgatókönyv (vagy a magyarul majd csak most megjelenő Portis-regény). Hogy a szövegen kívül maga a film is jó, az főként a színészválasztásnak köszönhető. Már a mellékszereplők is mind fantasztikusak, a ragyás képű Lucky Ned Peppertől kezdve a félbolond, kukorékoló rablón át a lábon lőtt kisemberig és sima képpel hazudó és forró vérrel gyilkoló társáig. Persze az igazán lenyűgöző a főszereplő hármas, a két férfi és a kis hölgy: Jeff Bridges félszemű, alkoholista békebírója, Matt Damon Texas Rangere és Hailee Steinfeld kamaszlánya. Bridges úgy játszik részeget, ahogy eddig legfeljebb Daniel Day-Lewistól láttuk ? a feldobált kenyérdarabokkal levezényelt lövészverseny geg-jelenete komolytalansága ellenére is emlékezetes ?, mégis a Damonnal való párbeszédei győznek meg igazán: a beképzelt piperkőc Damon és az öntelt, bunkó Bridges túlmennek a sablonokon, párharcuk nem csak komédiai évődés. Sértettségük valódi, és végig köztük van valami olyan férfirivalizálás, amiről szinte lehetetlen is megfejteni, hogy miből érződik, mégis érződik. Épp ezért nagyon jó Bridges olyankor, amikor a lány mellett mindezek ellenére átvedlik anekdotázó vagy unokáját féltő nagypapává.
Bár ez a gyerekszínészeknél kifejezetten ritka, Hailee Steinfeld játéka is hibátlan: nem csak az állandó humorforrásként elővezetett, életkorával szemben álló karakánságát tudja tökéletesen megjeleníteni, de azokat a pillanatokat is, amikor mégis előtör belőle a gyerek ? és ettől lesz igazán emberközeli az alakítása. Nem marad alul a többiektől a harmadik sztár sem: Josh Brolin a lány apjának gyilkosaként rövid szerepében is jól adja a percembert, aki ha kell, kegyetlenkedik, ha kell, rimánkodik, és aki még egy kislány jelenlétében sem elég kemény ahhoz, hogy ne nyafogjon.
A film egyetlen hibája paradox módon a mérhetetlen profizmusa. Coenék már a film legelején megmutatják, hogy mit tudnak: a kamera csak szép lassan mutatja meg, hogy a békésen hulló hó valójában az apa holttestét takarja be ? groteszk gyönyörűségével a jelenet maga a romantika tökéletes kigúnyolása. A tökéletesség és a jogos magabiztosság azonban itt-ott elveszi a tétet: például a korábban említett alkudozós jelenetben már a legelső másodperc óta nyilvánvaló, hogy ezektől a profiktól csak egy zseniális párbeszéd következhet, amelyben a kislány végül az asztal alá beszéli a fölényes kereskedőt. Így pedig elvész az izgalom is ? ?csak? a remek szórakozás marad.
Westernfilmmel ennél több bajunk sose legyen.
