Pici bácsi volt az izzó földmag, mi csak megpróbáltuk megszólaltatni a fejében szóló hangokat

A dobos

Először Borlai Gergőt, dobost, a PEMA tanárát kérdezem, aki legalább annyit dolgozik a tengeren túl, mint Európában, illetve Magyarországon.

Hová rangsorolod a Presser Gáborral közös munkáidat?

Pici egészen egyedülálló komponista, akit csak önmagához lehet hasonlítani.

Se a vele való munkát, se a zenéjét nem hasonlítottam soha másokéhoz.

Mi az, ami leginkább rá jellemző?

Van egy sajátságos nyelvezete, ami igazából csak az ő zenéjében működik. A munkamorálja, munkamódszere is más, mint általában. Ez egy személyes, saját maga által felállított rendszer, amelynek meg kell tanulni a nyelvét ahhoz, hogy gördülékenyen tudj vele dolgozni.

Hogy nézett ki ez a módszer Presser legutóbbi életműkoncertjén, rengeteg kiválósággal az aréna közepén?

Mindenkinek meg kellett tanulnia azt a koncepciót, ahogy ő dolgozik, tehát összeforrott és társulatszerű lett az egész. Jó volt látni, ahogy az új emberek is magukévá tették ezt a dinamikát. Fogalmazhatunk úgy, hogy társulattá váltunk, de

Pici volt az izzó földmagja az egésznek, mi csak megpróbáljuk megszólaltatni a hangokat, amik a fejében szólnak.

Nem volt súrlódás ennyi vezéregyéniség között?

Pici nagyon hűséges a zenészeihez, mostanra én számítok az egyik nagy öregnek a csapatban. Én ajánlottam Picinek az alapzenekar nagy részét, és az ember nyilván azokat a muzsikusokat hozza, akikkel jól tud együtt dolgozni, illetve, akikről ez már kiderült.

Magyarországon Parád a lakóhelyed, de az időd jelentős részét Los Angelesben, Barcelonában vagy koncertkörutakon töltöd. Hogy fér bele az idődbe, hogy mindezeken felül tanítasz is a PEMA-ban?

Tömbösítve tartok kurzusokat, amikor itthon vagyok. Nagyjából másfél évre előre le kell szerveznem az életemet, ez csak így tud működni.

Mik a legfontosabb saját projektjeid?

Sok minden megy párhuzamosan. Dolgozunk az új godfater.-lemezen, ami szerintem az év végén vagy a jövő év elején jön ki. Saját, European Mantra nevű zenekarommal is lesznek koncertjeink. Szerintem már négy-öt éve nem játszottunk ebben a formációban, de engednem kellett a nyomásnak, úgyhogy leszerveztem három koncertet, egyet Budapesten, kettőt Szlovákiában.

Ezenkívül továbbra is járom a világot. A UK Drum Show-n, a nagyszínpadon játszom másodszorra. Frank Gambale-lel is újra turnézunk jövő tavasszal, illetve jövő novemberben Scott Kinsey-vel kelek ismét útra. Gambale nyár végi turnéján a Pici-buli miatt átadtam a helyem másnak. De mesterkurzusokat is tartok külföldön. Vannak alkalmi nemzetközi projektek is, amelyek egy turnéra szerveződnek. Közben dolgozom a saját lemezemen, sőt kettőn is egyszerre. Az egyik egy LGT tribute lemez, a másik saját projekt, illetve Kaltenecker Zsolttal és Gudics Martinnal is elkészült egy gyönyörű trió matéria HELO project néven.

Hogy osztod meg az időd a lakóhelyeid, Parád és Barcelona között? 

Alapjában véve nyáron szoktam hazajönni, egyrészt pihenni fönt a hegyen, és innen megyek a nyári magyar koncertekre. Idén Pici miatt ez is módosult, illetve november 27-én jön a Depeche Mode tribute koncert az MVM Dome-ban, aminek én vagyok a hangszerelője és a zenekarvezetője, azzal is sokat kell dolgoznunk. Nyomtunk egy Jamie Winchester/Hrutka Róbert telt házas Müpát a hónap végén. Erre a koncertre két nap alatt keltek el a jegyek még tavasszal.

Hogy jön a képbe Barcelona?

Barcelona az otthon. Előtte hét évig Los Angelesben éltünk, de Barcelona már 16 éve megvan.

Miért pont Barcelona?

A dolog úgy kezdődött, hogy 2008-2009 körül a világhírű basszusgitárossal, Gary Willisszel játszottam, aki annyira megszerette a velem való muzsikálást, hogy meghívott látogatóba magához Barcelonába. Ki is mentünk hozzá, mire megkérdezte, hogy nem akarunk-e kiköltözni. Visszamentünk két hónapra, és elhatároztuk, hogy tényleg kiköltözünk. Ez ilyen egyszerű.

Miért jó ott lakni?

Mert Barcelona elképesztő város, olcsó, biztonságos, rendkívül tiszta, egészséges, ömlik a kultúra mindenhonnan. Ráadásul onnan mindenhova van direkt repülőjárat, ez is sokat számított. A világ legélhetőbb városának tartom.

Az énekes

Második beszélgetőtársam Cséri Alexandra énekes, a PEMA hallgatója, aki a klasszikus zenéből indult, de most egy metálzenekara van.

A PEMA hallgatója vagy, de mit csinálsz, amikor nem az iskolapadban ülsz, illetve hogy kerültél a Presser-projektbe?  

Szebényi Dani, a PEMA tanára révén, amit ezúton is nagyon köszönök neki. Ezenkívül énekelek Dani saját zenekarában is, illetve Charlie-nál is vokálozom. Van egy metálbandám, ami progresszív szimfonikus vonalat képvisel, erős, dívás női énekléssel.

Hol tanultál korábban?

A szombathelyi konzervatóriumban, ahol klarinét szakra jártam. Tehát a klasszikus vonalról indultam, de rájöttem, hogy azt hallgatni jobban szeretem, mint játszani. Jelentkeztem a Kőbányai Zenei Stúdió ének szakára, aztán jött a PEMA.

Másodévesként mit szóltál, amikor felmerült a lehetőség, hogy tízezrek előtt léphetsz fel a magyar könnyűzenei világ krémjével egy színpadon?

Úgy kezdődött, hogy Szebényi Dani odalépett hozzám azzal, hogy „szia, beszélhetnénk egy kicsit?”. Fogalmam sem volt, miről akar velem beszélgetni, de már az is nagy dolog volt, hogy megszólított, mert ismerem és nagyra tartom a munkásságát. Leültünk, és mesélni kezdte, hogy „lenne egy buli, Presser Gábor most csinál egy koncertet. Még semmi sem biztos, de esetleg lenne kedved hozzá?”

Mikor dőlt el, hogy tényleg benne leszel?

Dani elvitt a Vígszínházba Pici bácsihoz, akkor találkoztunk először. Énekeltem neki pár dalt, tulajdonképpen ez volt a meghallgatás. Aztán hetekig semmi. Pont otthon voltam Vasváron, egy családi programon, amikor látom a telefonomon, hogy Presser Gábor hív. Remegő kézzel felkaptam, és ő szólt bele: „akkor vállalod a bulit?”

Ezzel diákként egyike lettél egy arénakoncert három vokalistájának.

Igen. Augusztusban kezdtünk próbálni, ami izgalmas, fárasztó és gyönyörű folyamat volt. A Klebelsberg Kultúrkúriában próbáltunk, az első napon teljesen be voltam feszülve: úristen, ez tényleg megtörténik! Ez volt az első ennyire nagyszabású koncert az életemben. Az is felfoghatatlan volt, amikor személyesen találkoztam Oláh Ibolyával, Sena Dagaduval, Rúzsa Magdival, Falusi Mariann-nal és a többi közreműködővel, akiket eddig csak YouTube-on vagy a nézőtérről láttam.

Bekerültél egy világválogatottba?

Pici bácsi rendesen összeválogatta a legjobb embereket. Sosem felejtem el ezt az élményt, és főleg a tudást, amit ott megtapasztalhattam és megtanulhattam.

Mit tanultál tőlük?

Például azt, hogyan nyúljunk egy dalhoz. Azon kaptam magam, hogy máshogy hallgatom a zenéket. Illetve azt, hogy minden dalnak át kell adnod magad, és ne akarj megfelelni az elvárásoknak.  

Azért nyilván alkalmazkodni is kellett.

Pici bácsinak hatalmas türelme és munkabírása van, minden próbán ott volt, és mindig a maximumot várta el mindenkitől.

Volt kedvenc dalod ezen a koncerten?  

Pici bácsi utolsó előtti száma, a Kézen fogsz, és hazavezetsz, amin bőgtem a színpadon is. Abban nincs vokál.

Szebényi Dániel. Fotó: Csiki Vivien / Kultúra.hu

A billentyűs

Szebényi Dániel előadó, zongorista, billentyűs, zeneszerző, producernek először Presser Gábort idéztem, aki nem győzte hangsúlyozni, a koncerten is elmondta, hogy ez a nagy csapat zenész tulajdonképpen társulattá alakult.

Milyen volt ebben részt venni?

Ez valóban egy színházi előadás volt, és szerényen azt mondta, hogy ő a zongorakísérő. Valahogy úgy is érzem, hogy ez a produkció egyszerre volt koncert, színház és film. Egy összművészeti varázslat, ami Presser Gáboré. Óriási élmény volt benne lenni.

Nem ez az első közös munkátok.  

Nem, és most is belefolyogattam az előmunkálatokba is. Ennek talán az volt egyik leginspirálóbb része, amikor megfigyelhettem, ahogy Pici bácsi ugyanazzal a műgonddal kíséri végig az utolsó fúvós frazírt, mint a nagy egészet. Jó volt részese lenni egy ilyen hatalmas, minden részletre kiterjedő műhelymunkának, amit egy hónapnyi intenzív próbafolyamat koronázott meg.

Mit jelent neked Presser Gábor, illetve a zenéje?

Gyerekkoromtól kezdve ő írta az életem soundtrackjének nagyon nagy részét. Ez sokáig olyan bensőséges viszony volt, melyben személyesen nem is találkoztunk. Sokáig rajongó voltam, és most benne lehetek, vele játszhatom azt, hogy Ringasd el magad…

Milyen volt részt venni ebben a gigaprojektben?

Szerintem olyan, mint egy lovaggá ütés.

Maximális fókuszáltságra köteleztek az előzmények, és nem engedhettem meg magamnak, hogy ne legyek 150 százalékos.

Nagyon sok helyen, sokfelé játszol, sok mindenkivel. Hogy stenkelitek egymást?

Szerintem nem kell stenkelni egymást, mert az alap, hogy mindenki elhivatott. Nem a stenk a lényeg, hanem a jelenlét, a fókuszáltság, figyelem, odaadás, alázat és önzetlenség. Nyilván mindenkinek lehet rossz napja, de ez akkora társulat, hogyha valaki rossz napot fogna ki, akkor a többiek magukkal húzzák a jó felé.

Kívülről ez teljesen másfajta munkának tűnik, mint amit például Tátrai Tibor zenekarában, a godfater.-ben végeztél.   

Teljesen más. Számomra ez inkább kamara-, sőt zenekari muzsikálás a szó klasszikus zenei értelmében. Találkozik benne a klasszikus zenei mentalitás, a kompozíciós szerkesztés az improvizációval. Nem feltétlenül a szó jazzes értelmében, hanem az improvizáció autentikus ősi jelentése alapján. Gábor minden egyes alkalommal gyönyörű improvizációkat hoz, amikben az utolsó hang, az utolsó leütés is számít. Nincsenek elengedett hangok. Mindegyikben ott az összes öröm, fájdalom, bármilyen érzelem a skálából. Ebben ez a gyönyörű, hogy rá lehet mondani, hogy beat, rock, jazz, rá lehet mondani, hogy klasszikus zene, és még nagyon-nagyon sok minden. De az igazság ott van, hogy ez egy olyan csodálatos crossover, ami Presser Gábor.

A koncert után is folytatjátok a közös munkát?

Igen, készül egy új anyag, az előzőben is volt szerencsém „involválva lenni”, és majd meglátjuk, hogy merre megy tovább.

Mi történik most a „Pressertelen” szakmai életedben?

Nemrég volt egy miniturnénk a saját zenekarommal. Még áprilisban részt vettünk a European Blues Challange-en, ahol bejutottunk a döntőbe. Ennek folyományaként meghívtak jó pár fesztiválra idénre és jövőre is. Most mentünk egy Szeged, Komárom, Lengyelország kört. November 29-én pedig lemezbemutatóm lesz a Várkert Bazárban.

A saját zenekaroddal játszol?

Igen, velük, illetve van egy looperes rész, amin már rég dolgozom, és lesznek vendégek is. Közreműködőként Mohini Deyjel játszom párszor, aki egy nagyon izgalmas indiai basszusgitáros lány, nyáron már turnéztam vele. Hetente átrepültem Amerikába, vissza Ázsiába, illetve volt egy kéthetes európai turné is. Eléggé sűrű lett így a nyár, gyakorlatilag június óta nem volt szabad napom.

És közben tanítasz is. Hogy lehet ennyi mindent egyeztetni?

Úgy, hogy muszáj. Nagyon szeretek tanítani, illetve ezeket a gyerekeket szeretem, akik itt vannak, mert ők valóban valami fontosat szeretnének kezdeni a zenével.

Mit adsz át a billentyű főtárgyat hallgató diákoknak?

Ez mindenkinél egyedi, de szerintem utakat kell mutatni. Annyi információ, zaj van a világban, hogy változik a hagyományos tanári szerep. Amellett, hogy megmondod a diáknak, hogy mit kellene gyakorolniuk, vagy te mit gyakoroltál, szerintem utakat is kell mutatni, aztán rendszerbe rakni a sok-sok információt, keretet adni a dolgoknak.

Nincs könnyű dolguk a diákjaidnak, hiszen te magad is egy csomó utat jársz egyszerre.

Igazából egy utat járok: a zene útját.