Ketrecbe zárt szenvedélyek

Misztériózus, izgalmas, félelmetes. Alföldi eredeti vízióját leginkább a Schiller-korabeli Sturm und Drang igazolja. Az indulatok szabad áramlása, a fiatalság féktelensége: szenvedélyes szerelem, szenvedélyes szabadságszeretet.

A rendező az etikettbe fagyott spanyol udvar főszereplőit, a királyt, a trónörököst, a királynőt és udvaroncaikat leszállítja a nyersen megmutatkozó indulatok drasztikus és pőre világába. Ne ütközzék meg hát senki az uralkodók világának színpadi "lealacsonyításán": a darabbéli emberi viszonyok tudatalatti kivetülését fogalmazza brutális ösztön-megnyilvánulások sorozatává Alföldi, amit, ha úgy vesszük, tökéletesen indokol mindaz, ami a lélekborzoló, szenvedélyes sorok mögött rejlik.

A lélek háborog a szereplők lényében, és ennek hangot adni már csak azért is jogosabb, mert a schilleri figurák karaktere bizony meglehetősen elmosódott, inkább eszméiket, avagy rögeszméiket, legfönnebb érzelmeiket és indulataikat hordozzák szövegükben. A legkomplexebb szereplő maga a király. A hős Don Carlos vagy Posa márki figurája korántsem az.

 

Az előadás, különös módon, nem annyira horizontálisan, mint inkább vertikálisan zajlik. Menczel Róbert három "rekeszre" osztott, magas, fémvázas lépcsőházat állított a szín közepére, sok-sok emelet-fordulóval. A korlátok határolta lépcsőzeten föl-alá futkosnak, ereszkednek, vázának oldalsó rúdjain izgalmukban föl-fölkapaszkodnak, maga Don Carlos fiatalos hévvel, már-már akrobatikus ügyességgel veszi az akadályt és jut el akár a legfelső fokáig. Odafönt - a láthatatlan lakosztályban - ahová a lépcső vezet - lakozik a király. A Hatalom. A mindenek fölötti Spanyolországban, s kivált, családjában. De mégsem: az Inkvizíció a darab végén fölötte is pálcát tör. Kár, hogy az Inkvizítor figurája nem elég markáns az előadásban.

 

A produkciót ugyan mozgalmassá teszik a rideg, fémmerev lépcsőház fokain való föl-alá rohangálások, "akciók"; nem puszta, motiválatlan, öncélú akrobatikát szán szereplőinek a rendező: váratlan indulatok, drámai fordulatok ösztönzik őket a szokatlan "beindulásra". Csöndek és ledermedések váltják egymást a fizikai megnyilvánulásokkal, moccanatlanul érik bennük a dráma, hogy legközelebb vulkáni erővel törjön föl. Nem csodálkozhatunk hát, amikor II. Fülöp, kétségbe esett magára hagyatottságában, szabályosan a földön fetreng, amikor a két barát, Posa és Carlos hosszú idő után újra találkozván, a padlóra rántják egymást, amikor a sóvárgástól bénult trónörökös egy szál alsóneműben, a földön csúszva vallja meg szerelmét mostohaanyjának, Erzsébetnek. Pőre kiszolgáltatottságát a további jelenetek teszik igazán indokolttá. A sötétszürke, korsemleges viseletben (jelmez: Gyarmathy Ágnes) a XVI. század átível napjainkba.  

 

A lépcsőház függőleges, ketrecszerűen zárt játékterében ökonomikusabbá, egységesebbé összegződik az amúgy egyenetlenségeket bőven fölmutató darab. Még komorabbá teszi az idealizmusában naiv eszmeiséget. Nemcsak Dánia, Spanyolhon is börtön - vonhatjuk le a következtetést. A szűk lépcsőfeljáró alig hagy életteret a darab hőseinek. Keskeny vágányon közlekedhetnek csak - akár az udvari életben.

 

Kár megtörni az előadás egységét a fölösen anakronisztikus öngyújtóval, cigarettára gyújtással, s még inkább a király kezében tartott kamerával, mellyel Posa márkit önmagával szembesíti, majd a közönséget vetíti ki a színpad oldalára.

 

A szerelmi szállal párhuzamosan futó szabadságeszmény, amiért vélhetőleg Schiller a darabot megírta, annak rendje s módja szerint, az idealizmus kategóriájába tartozik, de hát ki kérhetné ezt számon a Sturm und Drang fiatal és bátor írójától.

Németalföld fölszabadítása, ami Posa márki törekvéseit megszabja és Carlost is ebbe az irányba kívánja terelni - sikeresen - súlyos gondolatokat, filozofikummal terhelt történelmi fejtegetéseket ad a szereplők szájába.

 

Ilyés Róbert Posa márki hatalmas ívű monológjában olyan hitelesen ad hangot Schiller eszményeinek, morális meggyőződésének, hogy végig leköti a néző figyelmét. Seress Zoltán a király szerepében némán is reagál a márki merész vádjaira, végig érezni a hallatlanul összetett lelki állapot színészi megnyilvánulásait - legyen bár moccanatlan. Az előadás legjobbjaként, amúgy is sok szálból szövi a király bonyolult viszonyát családtagjaihoz, udvaroncaihoz, és mindenekelőtt a szeretve-gyűlölt fiához. Minden gesztusa emberi - akkor is, amikor pusztán uralkodóként nyilatkozik meg. Mindvégig él és lélegzik a féltékenységtől elgyötört, álnok embereitől jágóian manipulált, dilemmák tépte lelke.

 

A címszereplő Makranczi Zalán vérbeli ifjonti hévvel játssza a megfélemlített, kétségével, ambícióival magára maradt trónörököst. Játékában az indulatok dominálnak - de sosem indokolatlanul. Ahogy a hősszerep megkívánja. Nem kísérti meg a pátosz, sem az érzelgősség a szerelemben: nyilvánvalóan a rendező puritanizmusra intő elképzelése is közrejátszik abban, hogy a romantikus dráma (avíttas) koloncaitól ment legyen. Való igaz, Vass István nemesen célratörő, világos fordítása is hozzá segíti ehhez a szereplőket. Nem sok árnyalási lehetőség jut Tompos Kátyának a királynő képmásában. Teszi, amennyit tehet, vagy annál is többet: összeomlása a király vádaskodása okán megrendítően hiteles. Az intrikus Eboli - Varga Anikó - a bűntudat alatt roppan össze, addig nem érezni elég karakteresnek a szerelmét Carlosnak kínáló, majd bosszúra esküvő nő ellentmondásos jellemét. A királyi udvar ármánykodó főtisztségviselői, Alba (Kálid Artúr) és Domingo (Gados Béla) többnyire merev-mozdulatlan forralják gonosz terveiket a lépcsőfordulók homályában, ahol az összeesküvők helye van.

Az elvont, már-már parabolisztikus hatalmi labirintus sötétjében plasztikus valóságában hozza be a színre Alföldi Róbert Velázquez híres festményének eleven alteregóját, a Margit infánsnőt, hajszálra olyan ruha- és hajviseletben. Fenyegetett tündér, ártatlanság e zsarnoki parabolában.