Ketrecnyitogató

Ez a város a helyszíne Józsa Márta visszaemlékezéseinek, de sorsával - az építés jelszavával folyó rombolással, lakói létfeltételeinek folytonos és megállíthatatlan elsilányításával, életformáinak széthullásával és életkörülményeinek elmállásával, egyáltalán: a létét átható tehetetlen kiszolgáltatottsággal - a város egyben allegóriája azoknak a meghatározottságoknak, amelyekbe Józsa Márta beleszületett, s amelyek - a Bildungsroman-sémából ismert módon - őt kiformálták (vagy legalábbis kiformálni igyekeztek, mégpedig ha törik, ha szakad alapon). A gyermek- és ifjúkor emlékeit olvassuk, a goethe-i "tanulóévek" felidézését és mérlegre vetését: Józsa Márta - és ezúttal nagyjából lényegtelen, hogy melyik Józsa Mártát jelöljük evvel a névvel, a "művön kívüli" személyt vagy a "műben megalkotott" elbeszélőt, aki épp az elbeszélés aktusában "alkotja meg önmagát"  - 1962-ben született és huszonegy évesen, 1983-ben hagyta el szülőhazáját.

 

Ezek a tanulóévek a többszörös kiszolgáltatottság jegyében teltek, s erről szólnak a közvetlen emlékidézés hangján a könyv első, hosszabb részének - A nagymami sírásója - fejezetei: milyen volt gyerekként, nőnemű lényként és (hátrányos helyzetű, gyanakvással körülvett, ennyiben elnyomástöbblettel sújtott) nemzeti kisebbséghez tartozóként élni és felnőni szülővárosában. Visszaemlékezést olvasunk, memoárt vagy emlékiratot, de vallomást is, a rousseau-i fajtából: a felnőtt elemző rálátásának és a gyermeki tapasztalat közvetlen felidézésének remekül működő, izgalmas és páratlanul tartalmas összjátékát figyelhetjük.

 

Ez a gyermekkor - ha ténykörülményeit nézzük - elég szörnyű volt. (E szörnyűségek általános vetületeit boncolják a kötet második felének - A klausenburgi patkányfogó - esszéisztikus töprengései.) Az apa elzüllik, alkoholista lesz, elmegyógyintézetbe kerül, majd onnan kiszabadulván agyonveri egy bokszoló - párszáz kilométerrel nyugatabbi diktatúra tanulóéveivel a háta mögött az ember nem is magán a dolgon, hanem inkább azon szörnyülködik, hogy az ilyesmi az életnek mintegy a természetes és megszokott része lehet, olyasmi, amin senki sem csodálkozik vagy döbben meg (különösebben). "Nincsenek olyan életkörülmények - írja Tolsztoj az Anna Kareninában -, amelyekhez hozzá ne szokna az ember, különösön akkor, ha látja, hogy körülötte mindenki elfogadja ezeket a körülményeket."

 

Józsa Márta a könyvét "a szabadság felé vezető út" első állomásának nevezi. S ez nem csupán a szokványos értelemben vett rabságtól - hatalmi, rendőri, gazdasági, stb. alárendeltségtől és kiszolgáltatottságtól - való megszabadulást jelenti, hanem egy áttételesebb szolgasággal való szakítást is. Nem csupán a Ceauescu-diktatúra ketrecéből kell kiszabadulni, hanem le kell verni egy erősebb anyagból készült, otthonos és pozitívan bensőséges ketrec zárját is. A kollektív identitás ez az aranyketrec, a kollektív identitásé, amely feltétlen azonosulást követel, s a szolgálat és a küldetés magasztos imperatívuszaira hivatkozva foszt meg egyéni önmegalkotásunk szabadságától. "Nemcsak önmagamért, hanem egész nemzetemért fogok én ... érettségizni, majd remélhetőleg diplomás magyar értelmiségiként szolgálni szekértáborba tömörült, kisebbségben sínylődő, de a majdan általam kötelességképpen szült számtalan gyerekkel a kihalásunkat lassítva egész határon túli nemzetemet" - így emlékszik vissza, kesernyés iróniával, a parancsolatra Józsa Márta, amely tanulóéveit vezérelte.

 

Azaz ketrecre, amelyből sikerült kibújnia (vagy be sem sétált az ajtaján?), s amelyet aztán nem cserélt fel egy másikra. Ahogy ő írja (és ez akár ennek a remek írásnak a mottója is lehetne):  "Haza-ügyben ... is választanom kellett egyszer, de a hazámat nem árultam el, mert nincs kettő, meg tán egy sincs, ahogy elnézem mindkettőt, épp a határon tök jó."