Az amerikai író e művéből Robert Wise 1962-ben, közel 50 éve rendezett filmet Robert Mitchum és Shirley MacLaine szereplésével. Ez sokat elmond a darabról, látatlanul is ráérezhetnek a holmi hangulatára: édes-kedves-álromantikus kétszereplős darab, az amerikai drámairodalomnak messze nem a lelket karistolóan kemény, egymást ölő szereplőktől izzó elsőrangú darabjainak sorába való, ám nem is a Neil Simon-féle könnyed, kacagtató bohóság, valahol a kettő között hintázik. Az emberi kapcsolatok, köztük is a férfi-nő kapcsolat igazi hintajáték: sekélytől a mélyig, forrótól a hidegig, unottól a tüzesig ugrál föl-le. Ennek az előadásnak a hintája azonban nem jár be ilyen szélsőségeket, alig leng ki benne az érzelmi hinta, nem látunk sem mély szerelmet, sem tragikus szakítást, itt és most egy nem túlságosan felkavaró mű képe rajzolódik ki, a felszínen kapirgáló gondolatokkal.
Egy üdítően szellemes és humoros első részt erőteljesen leülő, melodramatikus második követ. Vagy mit is beszélek: a beígért és a színlapon is feltüntetett két rész helyett egyetlen, másfél órásat kapott a premierközönség. Ami azért különösen nagy baj, mert a helyszín a Pinceszínház, ami, nem meglepően egy alacsony, szűk pincében terül el, és ahol nagyjából éppen egy felvonás alatt fogy el az oxigén. Így az erőteljesen ellaposodó második részt az oxigénhiánnyal küzdő, emiatt ásítozó és fészkelődő közönség nehezen tolerálja. A rendezés (Verebes István) sziporkái is ekkorra fogynak ki, a díszlet minden apró elemét is ekkorra ismeri meg a néző, a darab is ekkorra ürül ki végleg, nem marad más hátra, mint a türelmetlenség.
A színészek is libikókán ülve teljesítenek: amikor van mit játszani, megteszik. Szervét Tibor sziporkázó, férfiasan esetlen, önironikus, kimondottan szórakoztató és élvezetes a mérleghinta tetején üldögélve a kvázi első részben Jerry ügyvéd képében, aki fél Amerikát átszelve Nebraskától egészen New Yorkig iszkol rossz házasságából. Magányát itt egy szép táncosnővel reméli feloldani. Amíg a nő becserkészése folyik, Szervét ellenállhatatlan. Ezzel párhuzamosan Dobó Kata, a táncoslány unalmas, sótlan, bájos, de mesterkélt, hamis hangokkal és hangsúlyokkal gubbaszt a hinta alsó felén. Aztán egy rémesen lapos fordulattal, ami egyben a darab egyetlen "katartikus" pontja, Jerry rájön, hogy mégis a felesége az igazi, Jerry-Szervét ezzel lezuttyan a libikókán: unalmas és szenvelgő lesz, erre Gittel-Dobó Kata berúgással, félrekettyintéssel, sírós dührohammal válaszol, és ekkor életre kel:
kiderül, hogy van benne szenvedély és élet is, felrepül a libikókával. Én ezt eddig nemigen tudtam róla, filmszerepei mindig elakadnak a 'jaj-de-mutatós -lány-vagyok-is-én' pontnál. A 29 éves nő vívódását a "miért is nem tudok én már táncolni, azért-e, mert nincs próbaterem hozzá, vagy azért, mert időnként rám tör a gyomorvérzés" című nagy dilemma adja, e rémes helyzetből Jerry vállán kapaszkodna ki, ám a váll kidől alóla, amikor a válóperrel párhuzamosan valamitől, hogy mitől, nem pontosan értjük, hisz egyetlen indokként az együtt töltött 14 év összeforrasztó bilincse szerepel, nos, szóval e váll, mint mondom, elsétál alóla, hogy visszakússzon Tess-hez, és újfent a feleség fejét tartsa a kies Nebraskában. A lényeg, hogy Gittel és Jerry azért örökre szeretik egymást. Ha iróniát vélnek kicsengeni a hangomból, az nem a véletlen műve.
