Kris Verdonck előadásának olvasata egészen másféle lehetőségeket ad az alkotó eredeti szándékának ismerete nélkül. A marionettbábuként mozgatott egy, kettő, három végül négy táncos egy felsőbbrendű hatalom egyszerű játékszerének tűnik. A rideg acélszerkezet képében megjelenő transzcendens hatalom kiszámított precizitással emeli, közelíti és távolítja a felfüggesztett fekete ruhás táncosnőket, akik láthatóan beletörődve sorsukba, élettelen, gépiesen mozgó lényekként vetik alá magukat a felsőbb akaratnak. Nem lényeges, hogy az uniformizált megjelenés mögött kik rejtőznek - arc nélküli névtelen figurák, éppúgy, mint a címben szereplő számok, mint Az ember tragédiájának falanszteri lakói. Bárkik és senkik is lehetnek, mozgásterük egészen szűkre szabott, de a zárt rendszer részeként mégis meg-megcsillanhat olykor az individuum - éppen a kisebb-nagyobb előadói hibák esetén, mely a billegő, súly- és nyomáskiegyenlítésre egyaránt rendkívül érzékeny szerkezet használata során egyáltalán nem felróható.
A horizontális és vertikális mozgások mellett a felfüggesztett táncosok saját tengelyük körül forognak, csavarodnak, próbálnak szinkronba kerülni egymással, amI korántsem egyszerű feladat, mert az acélrúd libikókaszerűen képes bemozdulni. A táncosok a nehézségek ellenére sem tudják eltitkolni klasszikus iskolázottságukat, az állandóan tónusban lévő izmok, a lefeszített lábfejek a tökéletes fejtartás árulkodó jelei felkészültségüknek. Külön öröm a hazai közönség számára, hogy a produkció egyik előadója a magyar táncosnő, Rózsavölgyi Zsuzsa. Az I-II-III-IIII társadalmunk sallangoktól mentes, egyszerű képletének vizuális leképzése. Az egyik olvasat szerint.
Kris Verdonck azonban másodlagosnak tekinti a filozófiai jelentést. A koreográfus-rendező - elsődleges szándéka szerint - a Hattyúk tava fiatal hattyúinak nevezetes kvartettjére készít kortárs alternatívát, vizuális felülírást, ami így leginkább formaművészeti ötletelés. Verdonck megtartja ugyan az eredeti koreográfia nehézségét - bár a 'technikai tudás' itt nem merül ki a táncosok felkészültségében - másrészt viszont szó szerint 'elemeli' az etűdöt a klasszikus porondról és ízekre bontva a kvartett jellegzetes lépésanyagát és mozdulatait kortárs élményű látványt hoz létre. Az eleinte láthatatlan, később korántsem titkolt - táncosokat tartó - acélszerkezetet összehangolt stáb működteti a háttérből. Különös, hogy a rideg gépezet mi módon válik a szépség szimbólumaként lebegő nőalakok oppozíciójává. Az ötlet - bár ebben a megvalósulásában meglepő - azonban mégsem teljesen újszerű a magyar néző számára, hiszen a tavalyi Szigeten a La Fura del Baus spanyol látványszínházi együttes hasonló felfüggesztéssel ötven önkéntest emelt a magasba egy ipari daru segítségével, akik egyszerű mozgássorokkal alkottak sormintát az éjszakai égbolton. Verdonck munkája azonban túlmutat a virtuozitáson.
A leginkább uniszónó zongorajátékra előadott etűd négyszeri megismétlése nem kis vállalás a rendező részéről. Kris Verdonck szembe megy a hagyományos színházi dramaturgiával - nem mesél történetet, csupán matematikai képlethez - és a klasszikus balett kötött mozdulatnyelvéhez - hasonlóan alkotja meg librettóját, amely saját bevallása szerint is inkább összetett színházi élmény, mint tánc. A mérnöki pontossággal kiszámított részek - a mozdulatok, az acélszerkezet mozgatása, a zenei anyag, a táncosokat követő reflektor - összességében művészi eredményt hoznak létre.
