Dermesztő. Ez a pontos kifejezés arra a giccses, zavaros, invenciótlan előadásra, amit bónuszként kap a közönség a premier mellé. Tele a színház, rokonok, barátok, ismerősök drukkolnak a Budapest Balettnek, és bárcsak valóban lenne miért szorítani, de nincs. Ez valóban kár, mindig nagyon szomorú konstatálni a pocsékba ment energiákat, a rengeteg felesleges próbát, az eltékozolt jelmezeket, a táncosok és koreográfusok - Nádasdy András, Földi Béla, Feledi János, Kun Attila - meddő próbálkozását. Kinek jó ez? A fő probléma, hogy a Négy évszak című előadás megcsúfolja Vivaldit. Nincs szó arról, hogy bármilyen remekmű szent és sérthetetlen lenne, nyugodtan hozzá lehet nyúlni bármihez, ha valaki jobbat hoz létre belőle. Vivaldit is lehetett volna remixelni, de csak biztos kézzel, így viszont egy kommersz, zenei zagyvalék született az eredeti mű helyett. Az előadást modorosság, infantilizmus és szinte röhejességbe fúló, permanens erotikamímelés hatja át, diákszínjátszói gesztus- és mimikarendszerrel tovább gyöngítve. Kivételt csak az utolsó pár perc képez, Kun Attila jótékony hatására tippelek.
Sajnos az alapprobléma a szünet után következő premiernél is ugyanaz: Muszorgszkij nevét teljesen felesleges volt egyáltalán kiírni a színlapra, hiszen az Egy kiállítás képei táncban című előadás az eredeti zeneművet csupán halovány nyomokban tartalmazza. Egy-egy motívum feltűnik azért, hogy elnyelje a "klasszikusok diszkóritmusban" stílusú, primitív massza. Lehangoló ez az ízléstelenség, érthetetlen, hogyan asszisztálhattak hozzá jó nevű koreográfusok. Pedig az alkotók listája sokat ígérő - Szakály György, Kerényi Miklós Dávid, Feledi János, Földi Béla, Fodor Zoltán, Kováts Gergely Csanád, Venekei Marianna, Nádasdy András, Kun Attila, Jónás Zsuzsa, Végh Krisztina, Makovínyi Tibor, Rovó Péter - akár izgalmas is lehetett volna ez az előadás, ehelyett viszont inkább heterogén és egyenetlen színvonalú. Az előző darabban felbukkanó szörnyű jelmezek, a fekete műanyag esőkabátok és nejlon zuhanysapkák megmagyarázhatatlan okokból ismét kísértenek, a már bevett, édeskés, émelyítő, infantilis stílus pedig csak nem akar változni. A történet egy álomba merülő múzeumlátogató vízióit jeleníti meg, melyben keverednek a gyermekkorból származó emlékek, különféle szerelmi szálak és vallásos tartalmak. A háttérben videó fut, összefüggéstelen, sőt kontextusba egyáltalán nem helyezhető képsorokkal, különféle irreális színben pompázó tájakkal, állatokkal, de őszintén, mire megyünk például néhány zöld baromfival? Számomra egyetlen koreográfia erős és emlékezetes csupán (és mivel szórólapot nem sikerült szereznem, fogalmam sincs, hogy a tizenhármak közül kit dicsérjek), melyben egy táncosnő három, négykézláb térdelő férfi hátán imbolyog állva, mintha lovakat hajtana, miközben a többi szereplőn furcsa, szájkosárra vagy zablára emlékeztető szíjak feszülnek. Még jó, hogy legalább erre érdemes emlékezni.
A tévedésért - a társulat nevében is - elnézést kérünk.
