Győri vitézség
Napóleon az asperni csatavesztés után arra törekedett, hogy az Itáliából kivont osztrák erők ne egyesülhessenek a Duna bal partján állomásozókkal, viszont ő maga osztrák helyszínre vihesse itáliai csapatait. E célból indított támadást 1809 májusában Bécs ellen, majd Győr irányában. A császárváros elfoglalása után adta ki az úgynevezett schönbrunni kiáltványt, amelyben felszólítja a magyarokat, hogy szakadjanak el a Habsburg-háztól, és alakítsanak nemzeti királyságot. Erre - mint tudjuk - nem került sor, sőt még a kiáltvány kiadása előtt nemesi felkelést, inszurrekciót hirdettek meg, a maga nemében az utolsót.
János osztrák főherceg - magyar és cseh királyi herceg - Itáliából kivont csapatai erőltetett menetben vonultak Graz irányából a dunai átkelőhelyek felé. Nyomukban jártak az itáliai alkirály, Eugene Beauharnais csapatai. A franciák Bécs felől a Duna bal és jobb partján lévő osztrák csapatokat akarták kettéválasztani. Először Pápánál találkoztak János főherceg csapataival, de az utóbbiak észlelték a túlerőt, és feladták a várost, amelyet az idegen had ki is rabolt.
Hamarosan Győr alá keveredtek az egymást és csatát kereső csapatok. Itt a csata előzményeként lovas ütközet zajlott le, amelyet a győri polgárok a várból kísérhettek figyelemmel, mígnem a közelükben becsapódó ágyúgolyó "visszavonulásra" késztette őket. Nehezítette az előcsatározást, hogy a magyar és a francia huszárok hasonló uniformisba öltöztek. Ez nem volt véletlen, ugyanis a francia huszárságot Bercsényi László szervezte meg, aki Bercsényi Miklós kuruc tábornok fia volt.
A győri csata előtti haditanács úgy döntött, hogy felveszi a küzdelmet a támadók ellen. Erre az elhatározásra pedig úgy jutottak a résztvevők, hogy az egyik osztrák főtiszt, Nugent tábornok helytelen felderítési adatok alapján mindössze 12-15 ezer főre taksálta a franciák erejét. Mivel az osztrák hadaknak és a nemesi felkelés bandériumainak létszáma elérte a 40 ezer főt (25 ezer volt a felkelő, 15 ezer az osztrák és magyar reguláris katona), úgy érezték, hogy a megfelelő túlerő birtokában megnyerhetik a csatát.
A valóság ezzel szemben az volt, hogy a franciák voltak létszámfölényben: haderejük 52 ezer főből állt. (S az sem utolsó szempont, hogy míg a nemesi felkelők kezdő harcosok, addig a franciák az addigi napóleoni háborúkban edződött tapasztalt veteránok voltak.)
Mindezt azonban nem tudták a Győr közelében, Kismegyernél végbement ütközet magyar résztvevői. A csata 1809. június 14-én zajlott le. A franciák vállalták a támadó, az osztrákok és a magyarok a védelmi szerepet. A francia csapatok a ménfőcsanaki dombokon, míg a magyarok a szabadhegyi magaslatokon foglaltak állást. A franciákat Eugéne Beauharnais mellett Marmont és Macdonald tábornokok, míg a hazaiakat János főherceg mellett Meskó József és Mecséry Dániel generálisok vezényelték.
A csata azzal kezdődött, hogy a tüzérség össztüzet zúdított az osztrákokra és magyarokra. A tüzérségi előkészítés után megindult a francia roham, amelyet a mieink elsőre visszavertek, majd az egész arcvonalon ellenlökést hajtottak végre, a Pándzsa patakig visszaszorítva a franciákat. Az újabb támadás még erőteljesebb ágyúzással indult meg. Négy óra körül a franciák betörtek a kismegyeri majorba, de az azt védő sorkatonák bajonettel kiverték őket a falak mögül.
Az ütközet sorsát a két szárnyon zajló események döntötték el. A déli szárnyon a franciák átkaroló hadműveletbe kezdtek, hogy bekerítsék, illetve a magyar centrum hátába kerüljenek. Mecséry tábornok csak a szemközt támadókat láthatta, a bekerítést végzőket nem. A templomdombon álló parancsnok, János főherceg viszont mindent látott, de semmit sem tett a helyzet kivédésére, és nem értesítette a magyar parancsnokot sem. A francia túlerőn kívül ez volt a második oka a csatavesztésnek.
Nem végeztek a hadifoglyokkal
A magyar lovasság rohamra indult, de ekkor a franciákat támogató tüzérség gyilkos össztüzet zúdított rájuk. A Mecséry hadosztály - amely feltorlódott a Pándzsa patak medrében - menekülni kezdett, belerohant és magával sodorta a támogatásukra felvonuló Hadik huszárdandárt is. Ugyanekkor a francia balszárnyon is elindították az átkarolást. Mivel most már nemcsak délről, hanem északról is fenyegetett a bekerítés, délután ötkor János főherceg Komárom irányába elrendelte a visszavonulást, amely fegyelmezetten ment végbe, hiszen a sereg egyben maradt.
Egyedül a kismegyeri major védői nem tudtak visszavonulni. Este hat órára a francia tüzérség 36 ágyúja teljesen lerombolta a falakat, és a védősereg 872 katonájából már csak 103 közkatona és kilenc tiszt volt életben: így a védők letették a fegyvert. A majorért egyébként a franciák is drága árat fizettek, 650 katonájuk és 36 tisztjük esett el itt. A csatateret több mint háromezer francia és több mint hatezer magyar és osztrák katona holtteste borította. Sebesültekből is sok volt mindkét oldalon.
A vesztes csata után a győri vár - a belső őrséget kivéve - védtelen maradt, ugyanis a vár alatti sánctáborba szorult Meskó dandár még az éjszaka folyamán sikeres kitörést hajtott végre Celldömölk irányába. A franciák június15-én kezdték lőni a várat és a várost. A vár parancsnokát, Péchy Mihály ezredest többször felszólították a megadásra, de ő ezt kategorikusan elutasította. Június 21-én éjszaka volt a legnagyobb ágyúzás, amelynek következtében a város nagy része - köztük a legszebb épületek - romba dőlt, illetve leégett.
A kétségbeesett polgárok Péchy ezredes elé járultak, hogy kezdjen tárgyalásokat a franciákkal, de a parancsnok erre csak azután volt hajlandó, hogy János főherceg értesítette: nem tudják felmenteni, ezért engedélyezi a tárgyalásokat. Mindennek eredményeképpen a vár őrsége 24-én délután négykor megkezdte az elvonulást. Később maga Napóleon is ellátogatott Győrbe, és a város védműveit leromboltatta.
Napóleon seregei július 6-án átkeltek a Dunán, és Wagram mellett megtámadták az osztrák sereget. Hetedikén komoly erőfeszítések árán, de győztek. Az osztrák vereségben az is közrejátszott, hogy a győri csatavesztő, János főherceg lekéste az ütközetet - túl későn indult el Pozsonyból.
A nemesi felkelés csapatait egy Székesfehérvárott megtartott szemle után feloszlatták, majd november-december folyamán minden egység visszatért vármegyéjébe, és ünnepélyes keretek között szétoszlott.
Érdekes a Magyarországon hátrahagyott, állapotuk miatt nem szállítható francia sebesültek sorsa. A sérülteket a nagyobb városokban hagyták, és láss csodát!, nem végezték ki, még csak nem is dolgoztatták őket hosszú hadifogság keretében. Pedig hol voltak még a Genfi Konvenció előírásai! Javarészük - mintegy kétezer katona - Pécsett kötött ki. Sokan közülük meghaltak az ütközeteket kísérő járványban, de a többiek, az életben maradottak bántódás nélkül hazajutottak. Kivéve kettőt, aki magyar párra lelvén itt telepedett le. A francia katonák itt tartózkodásának és haláluk emlékére a csata 100. évfordulóján 1909-ben Pécsett emlékművet adtak át.
