Ez a szövegen belüli és azon túli posztmodern játék izgalmas felütés azelőtt, hogy elmélyednénk a könyvben ? és felütés is marad. A regény az első tíz oldal és a valósággal való párhuzamok beazonosítása után eltávolodik nemcsak a posztmoderntől, de Ellis szokásos, beskatulyázhatatlan műfajától is. A királyi hálószobák zsánerregény, egy viszonylag egyszerű thriller: a már negyvenöt éves Clay összejön egy bombanővel, aki bármit megtenne (és meg is tesz), hogy bekerüljön a férfi új filmjébe, aztán kiderül, hogy a lány Clay két régi barátjával, Juliannel és Rippel is viszonyt folytat, ráadásul mind a hárman elég messzire elmennének, hogy végül övék legyen a nő.
Persze nem veszett el teljesen Ellis sajátos stílusa, ami naggyá tette már a Nullánál is kevesebbet, és amellyel olyan érzékletesen tudta ábrázolni az ürességet, az értelmetlen életeket, a céltalanságot. Csakhogy ez a stílus most nemhogy nem viszi el a regényt, de néhol még oda nem illőnek is hat, hiszen tulajdonképpen ellentétes a fő motivációval, a nő ?meghódításával?. Mert míg a Nullánál is kevesebben ez az üresség ? logikusan ? ahhoz vezetett, hogy a szereplők képtelenek voltak bármit is érezni egymás iránt a tökéletes érdektelenségen kívül, ezúttal megjelennek az emberi érzések: persze nem a szerelem, de legalábbis birtoklási vágy, féltékenység, rivalizálás vagy a másik fél hiánya. Ez az ellentét pedig végig ott feszül a Királyi hálószobákban, és emiatt is úgy érezni, mintha Ellisnek afféle kötelező kör lett volna az előzmény stílusának továbbvitele, azaz az olvasói (vagy rajongói) elvárások kielégítése. Ezt az érzést erősíti, hogy bár többnyire elhagyja ezeket, nagyritkán mégis felvillant egy-egy sajátos stílusjegyet a korábbi regényeiből, mint például a márkanevek használata ? de a regény vége felé, amikor minden előzmény nélkül hirtelen egy-két oldalba sűrített Amerikai pszichó-zanzába botlunk, már végképp úgy tűnik, mintha az ágyhoz kötött Ellist valamiféle, a Tortúrából átruccant Annie Wilkes kötelezte volna egy, az elvárásoknak minden áron megfelelő folytatás megírására.
Mindezt súlyosbítandó Ellis a thriller zsánerében nincs annyira otthon, mint megszokott műfajában ? és persze annyira sem, mint a műfaj specialistái. Így például az egyébként is meglehetősen zavarosan felvázolt, nehézkesen összeálló cselekmény kibontakozását is egyfajta Dan Browntól ellesett, de elég ügyetlenül alkalmazott trükkel próbálja késleltetni. Amikor ugyanis Clay, a narrátor megpróbálná összerakni a puzzle darabjait, a többi szereplő állandóan olyasmiket mond neki, mint hogy ?Neked fogalmad sincs róla, hogy ez mennyivel bonyolultabb. [?] Ez... egyszerűen nagyobb, mint gondolod?. De míg A Da Vinci-kódhoz hasonló thrillerekben az ilyen stop-táblák felmutatása után is halad tovább a történet, a Királyi hálószobáknak legalább az egyharmada nem más, mint egy helyben topogás, amelyet csak idegesítővé tesznek folyamatos utalások ?valami nagyra? ? ami ráadásul, mint végül kiderül, annyira azért nem nagyszabású, mint ahogy egy ennyire mézes madzag huzigálása után várható lenne.
Mindazonáltal Ellis van annyira rutinos, hogy még a blöfföt is jól olvashatóan tálalja ? sőt, akad olyan is, amiben kifejezetten erős. Ilyen például Clay alkoholizmusának ábrázolása is, amelyet maga a narrátor ? és így az olvasó ? nem vesz csak észre, de egy-egy apró utalásból kiderül, hogy rajtuk kívül mindenki más igen. Vagy a Nullánál is kevesebbel párhuzamba állítva különösen feltűnő új világ ábrázolása, az MTV- és a VHS-korszak leáldozása után az állandóan vibráló iPhone-okkal és a másik fő kommunikációs csatornaként használt videómegosztókkal. Ezt ismerte fel remekül az életművet kiadó Európa Kiadó az új borítókkal: a korábbi, újra kiadott regény borítóján napszemüveg, a mostanin iPhone van. A magyar kiadás ebben erős, a fordításban viszont nem: M. Nagy Miklós munkája távol áll a gördülékenyen moderntől az olyan senki által nem használt szavaival, mint ?hajrálány? vagy ?kabriolet?. Ráadásul akadnak benne értelemzavaró mellényúlások is (mint hogy egy videóról ?azt gondolják, hogy egy horrorfilmből vették, [?] és még a horrorfilm készítői sem tudják megakadályozni, hogy ez az új történet formát öltsön?).
A királyi hálószobák épp olyan, mint azok a második részek, amelyek egy azóta kultikussá vált első részt folytatnak rettentően hosszú idő után. Hogy miért tartják úgy, hogy az ilyesmiből semmi jó nem szokott kisülni, arra ezeregy példát lehetne felsorolni. Mostantól pedig már ezerkettőt.
