Fazekas Mihály forog a sírjában, gondolom, amikor látja, hogy szépen megírt történetét senki nem írta színpadra. Mert ez az előadás nincsen megírva, innen persze még lehetne győzni, de nem történik meg a csoda. Bár vannak dalszövegek is, meg helyben eljátszott zene, jó hangos, komor dalok, akár egy Brecht-darabban, a nép szenved, és a sorsáról énekelve panaszkodik. Mondjuk, ez lehet szimpatikus, de nem helyettesíti a dramaturgiát a gyerekek számára, akik minduntalan hangot adnak rendezői hajlamaiknak, beleszólási kedvüknek, gyakorlatilag végig kiabálják az előadást, időnként majdnem meghiúsítva azt.
Vajon miért van az, hogy nemcsak a jónak drukkolnak, mint mi annak idején, hanem simán elárulják Döbröginek azt is, hogy hol van Matyi. Lehet, hogy megsajnálják a földesurat, akit valóban szerencsétlenebb gonosznak ábrázol Sorbán Csaba, mint azt megszoktuk és ők jobban értik a rendezői koncepciót, amely arról szólhat, hogy Döbröginek elég egy verés. Rókaprémes, szőrös mellkasú, aranyláncos, kortárs gengszternek néz ki inkább a megbosszult főhős, mint általános hatalmasságnak, amolyan frusztrált bűnöző, akit gyerekkorában elhanyagoltak. Ludas Matyi, bár jól helyben hagyja háromszor, ahogy ígéri, és el is mondja mellé, hogy addig jár a korsó a kútra, míg meg nem verik, mégsem lesz szimpatikus figura. Matyit kifejezetten hősteleníti ez a darab. Féltem, nehogy köcsögöt mondjon, mert akkor beigazolódott volna a paranoiám, hogy Döbrögi szexuális irányultságára megy a hajcihő, azt meg végképp nem értettem volna, hát még a gyerekek.
Amúgy erősen aktualizált a mű, pengeélen táncol a gazdaságpolitikai mondanivaló, aki nem adózik, az gazdagszik meg alapon lesz Matyiból munkamegtagadó, fanatikus küldetése végeztével is, az anyján élősködő figura, és ettől az eredeti mű (amúgy igen erős) erkölcsisége végképp elveszik. Lelki szemeim előtt felsejlik a következő fejezet, ahogy a munkanélküliségre és a verekedésre rászokott Matyi magánhadsereget vagy szektát alapít. Az amúgy remek színésznő, a Stúdió K gyerekdarabjainak sztárja, Nyakó Juli alias anyuka pedig nemcsak fát vág helyette és tűri szótlanul, hogy elpazarolta a libákat plusz hat évig felé se nézett, de varrja az egyenruhájára az egyenszalagot. Mondjuk, ha Matyiból művész válna, az még megmenthetné a helyzetet.
Számomra nagyon zavaros a mondanivaló, a gyerekek is zavarban vannak, ami az értelmezést illeti, de azért amikor a szereplők rohangálnak a sorok között, felélénkül a hangulat.
Az előadás díszletei és jelmezei amúgy nagyon progresszívek, minimalisták, meg vegyítik a modernet és a hagyományosat. Az Ispán - akit a mellettem ülő gyerek következetesen Istvánnak hív - meg az édesanya, teljesen az eredeti mesének megfelelő külsejű, a többieken jelzésszerűen urbánus kiegészítők, a baseball sapkától a sofőrtrikón át az építőipari védő sisakig. Talán emiatt válogatta be a versenyprogramba a szubjektivitás.
Az előadás végén felszabadult sikongatások, akár a Megasztár felvételein, hiszen a gyerek hálás közönség, mindenféle színháznak örül, vagy örül, hogy vége van, és mehet a ház udvarára, ahol az aranyhalas medence a legérdekesebb, illetve a büfébe, ami zsebpénzhez szabott, kifejezetten olcsó színházi szolgáltató egység. Már nyárias az idő, úgyhogy kiül a zsűri, haja lobog a szélben, sustorog, és ott az iménti társulat is, jó lenne hallani, miről beszélget Döbrögi meg Ludas kólaivás közben, így utcai ruhában is egykorúnak néznek ki, biztosan vannak közös dolgaik. A népviseletbe öltözött mesebeli párnak álcázott élő műsorfüzet átrobog a képen, aztán megismerjük a fesztiválblogot író Marczit, aki ma is szerzett új barátokat. Az istenadta gyereknép felszabadultan játszik, valaki felkiált közülük: na ki a király, ki az a Döbrögi?
