A Philadanco (Philadelphia Dance Company) előadása a Művészetek Palotájában felvillanyozó meglepetéseket kínál. A Joan Myers Brown által 1970-ben alapított együttes a vidéki amerikai élet egyik érdekes tüneménye, hiszen a klasszikus balett-tradíciót ötvözik a philadelphiai jelmeztervezők rózsaszín képzeletével, megspékelve az amerikai testkultusz gimnasztikájával és a feketék törzsi táncainak elemeivel. A bemutatott négy rövid darabot különböző koreográfusok jegyzik.
Az első olvasásra talán némileg elrettentőnek ható egyveleget az est első alkotása be is igazolja. A szinte kizárólag feketékből álló együttes tagjainak széles mosolya enyhíti csak a fájdalmat, amit az In Between Time című etűd okoz, melyben egy jazz számra pörögnek-forognak a rózsaszín, halványkék, és ha jól emlékszem, kamilla-sárga színű ruhákba öltöztetett táncosok ? la Grease. A második mű már felcsillantja a színvonal lehetőségét, hiszen e Blue című darabban - mely, hála az égnek, a színlappal ellentétben nemcsak a férfienergiáról szól - a kizárólag hímnemű szereplők bemutatják állóképességüket, atlétizmusukat, és nőiességüket. A koreográfus, Christopher L. Huggins nevét itt és most jegyezzük meg, mert csalafintán ötvözi a balett és a külvárosi rap-mozgás identitásait.
Kissé meglepődöm, amikor egy nagyobb szóló után a bejövőnek pacsit adnak, de szellemesnek tartom, hogy az Arvo Part és egyéb esszenciálisan éteri zenékre rendezett darab végén egy jellegzetesen amerikai rap-mozdulatot mutat az egyik táncos, majd egy sorba felállnak, és sértődött külvárosi fiúbandaként távoznak. Az eleddig ismeretlen Huggins finoman idéz, rövidségéért külön bónusz jár. Az elvileg fekete társulat "feketeségére" reflektálás, a szegényebb negyedekben lakó utcagyerekek problémáira való utalás hirtelen politikai mondanivalóval tölti fel az idétlen nevű Philadanco társulat repertoárját és a végső kép felvezetéséül szolgáló fehérnemű-bemutatót. Nemi és társadalmi szerepek érzékeny tükröt tartanak egymásnak.
A harmadik darab Milton Myers látomása, melyben egy Philip Glass hegedűversenyre romantikus balett-drámát komponál. A Violin Concerto arany kosztümjei kissé harsányak az előző csupaszsághoz képest, és a pátoszukat sem tudom teljesen elhinni. Komolyabb darabról van szó mégis, hiszen mind a táncosok, mind a koreográfus lassú feszültséget épít a táncba, klasszikus duettek, összeszorított ajkak, és egy irányba fésült emberi alakzatok váltják egymást. Glass talán kissé túlhasznált zenéje ráül sajnos a félhomályos színpadra, a testek nehézkedése csak olykor csillan ki a dallamok alól.
A feszültség a tetőpontjára ér az Enemy behind the gates című alkotással, melyet újra Huggins jegyez. Ezúttal a teljes társulattal, vagyis hét férfival és nyolc nővel operál, elképesztő energiakoncentrációról adván tanúságot. A fekete kezeslábasba öltöztetett táncosokból maximális fegyelmet hoz ki, régen láthatott a magyar közönség ennyire vegytiszta danse pure-t. Gyorsak és félelmetesek, a koreográfus technikailag épp a hihetetlen izmokat használja ki. A nagyon is lírai felütésű mű egy belső vívódás képeit jeleníti meg, de nem szenveleg, inkább könyörtelenül őszinte.
A végső kép elrendezésbeli bravúr, a tér kihasználásának ötletes kísérlete, és a táncosok páratlan számának kitűnő elrejtése. Elől négy táncos áll, mögöttük háromszor három alakzat, mintha egy repülőkötelék és felderítőik lennének. Az utolsó taktusra felugranak a levegőbe, és egy parádés fináléval búcsúznak, noha megjegyzem, a parádé nem nyomja el azt a fémes magányt, amit Huggins koreográfiája az elejétől kezdve sugároz. A közönség tombol is rendesen (sajnos, ekkor megismétlik az utolsó jelenetet, mintha cirkuszban lennénk).
Miközben azon morfondírozok, hogy ki lehet ez a Huggins (a legendás Alvine Ailey Dance Theatre szólótáncosa és vendégkoreográfusa, de állítólag Európában is dolgozott már), és hogy mi is annyira eltalált ebben az utolsó alkotásban (talán a vállalt klasszikus fegyelem, vagy a friss szem, esetleg az erőkultusszal párosult törékenység), megkövetem magamban a philadelphiai tánckart, akikről egy egészen másik kritika született volna, ha a legelső alkotás szellemisége nyomja rá a bélyegét e furcsán esős, szomorú estre.
Kérem, megnyílt a Budapesti Tavaszi Fesztivál.
