"A kis kurtizán" jellegzetesen japáni, fekete kontyos fejének óriásira nagyított reprodukciója hirdeti a tárlatot a szegedi Móra Múzeum homlokzatán, s bent is a japán kultúra tradicionális emlékei között tesszük meg az első lépéseket. Kerámiák, kimonók, babák, ötvösművek és lakktárgyak mellett több száz éves fametszetek és - a könnyednek tűnő motívumok szerkesztési szabályait felfedő - mintakönyvek között böngészünk, míg csak el nem fogynak a keleti tárgyak. Nem mintha kevés lenne belőlük, hiszen egy közepes méretű kiállítótermet könnyedén megtöltenek, de a teljes kiállítási anyagnak az eredeti japán kollekció a kisebb részét alkotja, mivel "csak" a kiindulópontot jelzik. Ettől függetlenül, mennyiségét és változatosságát tekintve is takaros anyag, és igazán élményszámba megy összefüggő egésszé rendezve látni a különböző itthoni közgyűjtemények egzotikus kincseit.
Szinte észrevétlenül jutunk el a "hatásokig", mert Zsolnay Júlia japanizáló kerámiái fölött már Rippl-Rónai és Csók István képei lógnak, egy Kernstoktól igencsak meglepő, vagy legalábbis kevéssé ismert festmény társaságában. A szecessziós minigyűjtemény egy remek, huszadik századi tárlatba vezet, ahol egymást követik a meglepetések.
Az nem mindig egyértelmű, hogy bizonyos képekben mi a japán vonás, s az is elképzelhető, hogy egy másik grémium ettől eltérő válogatás mellett voksolna, ám ez egy idő után mellékessé válik a képzőművészeti diétán tartott vidéki néző számára. Ugyanis még a legnagyobb egyetemi városokban sem divat újabban a hazai XX. századi művészetet bemutatni, s ezt a hiányt egyáltalán nem pótolják az alkalmankénti, népszerű sikereket arató, külföldi sztár-kiállítások.
Itt azonban Berény Róbert, Ámos Imre, Vajda Lajos és Korniss Dezső eddig eredetiben csak ritkán látott képei előtt sétálunk, s a további művek között is szép számmal akadnak kevésbé ismertek, mivel a Szombathelyi Képtár és Kovács Gábor gyűjteményéből származnak. A kortárs művészek névsora is impozáns: Szirtes János, Záborszky Gábor, Nádler Tibor, Butak András, Olescher Tamás és még sokan mások, s így már talán érthető, miért is válik egy idő után másodlagossá a keleti ihletések és vonzások kérdése. Csak másodlagossá válik, de nem felejtődik! Ha lehet olyat mondani egy kiállításra, hogy lágy, akkor itt ilyen az uralkodó összhatás. De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy puha, érzelgős vagy finomkodó, hanem azt, hogy az alkotásokban valóban benne rejlik a keleti kultúrával való találkozás élménye s az abból származó meditatív szellemiség. Hogy aztán ebbe a finoman bölcs hangulatba olykor belehasít Vajda Lajos, Martyn Ferenc vagy Aknay János súlyosabb drámaisága - hát ettől magyar ez a japán ihletésű kiállítás.
Ez a tárlat tehát valójában két tárlat, és ennek köszönhető széles körű sikere. Aki japán kiállítást akar, megkapja, aki jó kortársit, az is, sőt aki érzékeny a kiállítás kurátorainak szándékára, egy harmadikat is.
