Ki kell engedni a féket - BORSOS-LŐRINC LILLA

 

- Az egyik kép Szabó Ákosé, Kijárat a címe: ahogy megláttuk, azonnal meg akartuk venni mindketten, én is, és Janó, a férjem is. Szenteleki Gábortól is van egy festményünk, az ő képeit is nagyon szeretjük. Ha majd az anyagi lehetőségeink engedik, mindenképpen szeretnénk kortárs műalkotásokat gyűjteni, és előre elhatároztuk, hogy mi leszünk azok a gyűjtők, akik felfelé licitálnak, mert pontosan tudjuk, mennyire nem könnyű festőként boldogulni. Az a nagyméretű kép pedig, számokkal, az enyém, a diákhitel-tartozásom összegét festettem meg, ami pontosan 789279 Ft, és persze a kép ára is ennyi.

 

 

- Ez nem ilyen egyszerű. A főiskola befejezése után többször komoly válságba kerültem. Körülöttem mindenkinek állása volt, és ha tőlem megkérdezték, hogy mit csinálok, nem volt olyan könnyű kimondani, hogy én meg festő vagyok. Folyamatos lelkiismereti krízisben voltam, óriási luxusnak éreztem a festést. A családunkban én vagyok az első művész, nincs példa előttem, és tanulóéveim sem voltak éppen zökkenőmentesek. A Pécsi Tudományegyetemen kezdtem a festő szakon, de már az első évben el akartam jönni, és rengeteget festettem, hogy ez sikerüljön. Annyira renitens voltam, hogy ki is akartak rúgni, csak kegyelemből maradhattam addig, míg sikerült átjelentkeznem. Aztán, amikor végül átkerültem Budapestre, a Képzőre, a Szabados-osztályba, a festést egyszerre mintha elvágták volna bennem.

Csatlakoztam a The Corporation csoporthoz - melynek Borsos Janó, a férjem, Papp Gergely, Szenteleki Gábor, Mátrai Erik voltak az alapítói - és összművészeti projekteket kezdtünk csinálni, a performanszoktól, az elektronikus zenei koncertektől, a számítógépes grafikán át a videómunkákig számtalan műfajjal foglalkoztunk. Megcsináltuk az Ötödik égtáj fesztivált a Kultiplexben, az Utolsó idők fesztivált a Gödörben, részt vettünk a POSZT-on, felléptünk a Merz házban, és bekapcsolódtunk a Juhász Anikó által vezetett Finita la Commedia munkájába is. A festésre csak pár éve találtam rá újra, de persze kritikusabb időszakok mindig adódnak, folyamatosan pengeélen táncolok.

 

 

- Nekem abban az időben a létem függött ettől, ez egyfajta rituális áldozat volt, akkoriban tértem meg, és az egész életemet átértékeltem. Én mindig elég radikális voltam, a megtérést is radikálisan fogtam fel. Festeni is csak úgy tudok, ha kiengedem a féket. Ebben nekem most nagy segítséget nyújtanak maguk az anyagok: igazán közönséges anyagokkal dolgozom, zománcfestékekkel, lakkokkal, papírral, ezeknél nem kell figyelembe vennem tradíciót, mint például az olajnál kellene. Sokkal szabadabb lehetek, könnyebben jön át minden belső tapasztalat egy ilyen nyersebb közegen keresztül.

 

 

- Felkeresett tavaly egy fiatal kurátor-művészettörténész, Fenyvesi Áron, hogy lenne az ERNST-ben egy kiállítás, a Lenmechanika, ahol szeretné az én munkáimat is kiállítani. Nekiláttam egy új festménysorozatnak, a Maszknak, és bár korábban szinte kizárólag érzelmi indíttatású képeket csináltam, ez alkalommal megpróbáltam koncepcióban gondolkodni. Két hónapig festettem ezeket a képeket, és ha nem tetszett valamelyik, lekapartam, szétkromofágoztam, újra nekimentem. A Strabag pályázatra ezt a sorozatot adtam be. Úgy gondoltam, ha már ilyen kis méretű képeket festek, legyenek tárgy-szerűek, és csináltattam egy jó kis dobozt egy barátommal, hogy komplett legyen az egész. Az utolsó félórában értem oda a leadásra, a folyosó végéig álltak a hatalmas vásznak, engem meg elkapott az esélytelenek nyugalma. De nagyon jól esett a győzelem, óriási elismerést és figyelmet jelent a szakma részéről. Több kereskedelmi galéria már jelentkezett a munkáimért, és a legjobb, hogy külföldről is kaptam érdeklődő e-maileket kurátoroktól, gyűjtőktől, számomra ez az egyik legfontosabb fejlemény, mert szeretném külföldre is kijuttatni a munkáimat. Az Új Művészet  címlapra tette az egyik festményemet, ennek is nagyon örültem.

 

 

- A Hős és a Maszk sorozat számomra eléggé rokonnak tűnik, mindkettőn mintha ironikus ikonfigurákat festettél volna. Mi az alapvető különbség köztük?

 

- A Maszk a Hős sorozatból következik, mégis, ez utóbbit megkülönbözteti a tárgyszerűsége. Még az egyetemen kezdtem azzal  kísérletezni, hogy fára kasírozok fel vásznat, ez testessé teszi a képet, dimenziót ad neki. A mesterem, Szabados mondogatta, hogy jó lehetőséget rejt magában ez a tárgyszerűség, de keressem tovább, hogy mi működhetne rajta igazán, hagyjam érni ezt az ötletet. Ki is csaptam a padlásra azt a kilenc táblát, melyet már előkészítettem, és el is felejtettem egy időre, most, tavasszal vettem csak elő  újra. Jó vastag rétegben állt rajtuk a zománcfesték az előző kísérletezgetések miatt. Ami érdekes, hogy a szarajevós képen szereplő stadion zöldje már adott volt, sőt, a párdarabjának, a tömegsírnak is megvolt a feketesége, csak meg kellett találnom, mi adhatna nekik értelmet. Engem nem érdekel igazán a politika, de bizonyos képek egyszerűen beleégnek az agyamba. Amikor Juhász Anikóékkal két éve a Message című darab kapcsán Szarajevóban tölthettünk pár napot, döbbenetes volt, hogy tizenöt év is kevés, hogy újjáépüljön a város. Elmentünk megnézni azt a környéket, ahol régen a téli olimpia stadionja volt a focipályával, és a felüljáróról lenézve kiderült, hogy egy hatalmas temető van a focipálya helyén.

 

 

- Alapvetően mindig csak az érdekel, hogy mi teszi az embert. Görbe tükröt tartok a számomra hamisnak tűnő jelenségek felé, de pont azért Maszk sorozat a címe ezeknek a képeknek, mert ezek a kritikák nem személyesek, hanem azokra a torz maszkokra, szerepekre vonatkoznak, melyek egy-egy adott figura köré épültek.

 

 

- Az arcodat nem te választottad, de a fizimiskádat - a ruhádtól a társadalmi szerepedig - igen. Ezért ez jobban mutatja, hogy mit akarsz magadról elhitetni. Én nagyon szeretem a portrét, szeretem, ahogy egy festő újrafogalmazza a modelljét, ez egy igazán személyes dolog. Viszont én mostanában éppen az említett, álcaszerű személytelenséget próbálom megragadni.

 

 

- Egy-két vonallal már meg tudom fogalmazni a karakteremet. Jó dolog az önarckép, nagyon tanulságos. Van egy hat darabos önarcképsorozatom, az egyiken például csak a lábam látszik, teli ragtapasszal, máshol csak mindenféle horror-arc, de mindegyik képben benne vagyok.

 

 

.