Túl sokan és túl sokak vagyunk a Földnek. Szinte fékevesztetten zabáljuk fel a bolygó erőforrásait, pazarló életmódunkkal teleszemeteljük a talajt, a vizet, a levegőt és felforrósítjuk az éghajlatot. Aztán meg az avokádókrémes pirítóst majszolgatva, mangólevet szürcsölgetve riadtan olvassuk, hogy kiszáradt a Föld legszélesebb vízesése, a Viktória, és hogy sorban pusztulnak a jegesmedvék a jégsapkák olvadása miatt.
Vagy ezek annyira távoli ügyek, hogy igazából nem is érintenek meg minket? Csak akkor rettenünk meg, amikor azt halljuk, hogy elsivatagosodnak a kiskunsági sárgabarack-ültetvények, és így nem lesz pálinka? Vagy hogy maximum tíz éve van a Balatonnak, mert teljesen kiszárad?
A Hogyan mentsük meg a Földet? előadásra meghívott pszichológus szerint, ahogy a szorongásunk, úgy ez a reakció is természetes. A legtöbben csak akkor érzékeljük a veszélyt, amikor már közvetlenül minket érint, saját tapasztalataink vannak róla.
Addig nagyon könnyű a tagadásba menekülni, semmibe venni a figyelmeztető híradásokat. Ez az első fázisa a folyamatnak, amin valószínűleg mindannyian átesünk, és a legtöbben még mindig ebben a szakaszban vannak. Utána következik a gyász, ami legtöbbször tehetetlenséggel, kétségbeeséssel, a minden mindegy érzésével jár. Jó esetben aztán sikerül átlépnünk az utolsó fázisba, amelyben már képesek vagyunk a cselekvésre.
A Bolygó közösségi tér egyik fiatal aktivistája szerint már az is sokat segíthet a klímaszorongáson, ha azt megosztjuk másokkal. A közös fellépés, az együtt gondolkodás jótékonyan hat a pszichére, ahogy a természetben levés is. Ez utóbbi azért is fontos, mert a városi közegben könnyű elfeledkeznünk arról, hogy valójában mindannyian a természet részei vagyunk.
A bevezető beszélgetés után jött a valódi show, az improvizációs előadás, amelynek sarokpontjait a közönség jelölte ki.
Egy katasztrófa-fantáziát kellett elképzelnünk 2222-ből, és ebbe elhelyezni a négy szereplőt, akiknek a jelenben a zenetanár, a pék, a patológus és a reklámszakember szakmákat adtuk.
Vajon hogy fognak élni az emberek kétszáz év múlva? Az utcákon robotok mászkálnak majd, és ők uralják a Földet? Esetleg egy Mad Maxhez hasonló, visszafejlődött civilizációs korszak vár rájuk? Vagy egymástól teljesen elválasztva, csak a virtuális létben élve, a technológia csöcsén lógva vegetálnak?
A mi szereplőink egy része egy nagy búra alá került, ahol a kiválasztottak élnek meglehetősen egyhangú és íztelen életet: digitálisan töltik a fejükbe a zenét, a táplálkozásukat különböző porokkal oldják meg, miközben cappuccinóról és vajas kifliről álmodoznak. Azt hiszik, hogy a búrán kívül lehetetlen a létezés, és nem is akarnak az ott lakó „vadakkal” kapcsolatba kerülni, mert rettegnek a halálos fertőzésektől.
Pedig a megmentés és remény végül mégiscsak kintről érkezik. Egy magányos vándor üzenete bejut a búra alá: megváltoztatható a jelenlegi élet, hiszen vannak még vízkészletek, újra fel lehet építeni egy civilizációt. Nem fog egyik napról a másikra minden megjavulni, de közösen képesek egy új világot teremteni. Ehhez viszont ki kell nézni a búra alól!
Az előadás legfőbb üzenete ez volt:
tekintsünk messzebbre, ne csak a jelen és a saját problémáink befolyásolják a gondolkodásunkat.
Ha kicsit eltávolodunk az emberközpontú felfogástól, akkor rájövünk, hogy nem az ember a legfontosabb lény, hanem csak egy faj, ami nélkül a Föld vidáman ellenne. Nekünk kell alkalmazkodnunk és visszatalálnunk a természethez, nem fordítva.
Ehhez nem kell mindannyiunknak aktivistának állnia, elég, ha a saját életünkben – zenetanárként, pékként, patológusként, reklámszakemberként – tudatos szemléletben létezünk, és igyekszünk a lehető legjobb, a természetnek és saját magunknak is kedvező döntéseket meghozni. Ezzel ráadásul a klímaszorongásunkat is csökkenthetjük, így duplán jól járunk.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
