Van Karel Čapeknek egy novellája, a Gandara báró halála. Filozofikus detektívtörténet arról, hogy miután meggyilkolják Prága legendák övezte, karizmatikus, titokzatos, alvilági kapcsolatokat fenntartó, szerelmi kalandokat halmozó és dúsgazdag kalandorát, a sokat látott, rutinos, de megfáradt nyomozó és fiatal, ambiciózus kollégája egész más irányban indulna el. Végül kiderül, hogy szimpla ügyről van szó: a házvezetőnő unokaöccse volt a tettes, és a báró széfjéből vitt el pár száz koronát, vagyis az öregnek lesz igaza. Ő mégsem elégedett, mert úgy gondolja, az élénk fantáziájú kolléga sokkal izgalmasabb, nagyszabású, csupa kaland, szenvedélyes, bandákról és kémszervezetekről szóló változatát fejlesztette volna ki az esetnek. Vagyis – sugallja Čapek – a valóság olyan válaszokat ad, amilyen kérdéseket mi felteszünk neki.
Ez a történet egyrészt a teológia és a néphit, a költészet és a néprajz, a tudomány és a népi gyógyászat könyvetekben tárgyalt „kettős igazsága” miatt jutott eszembe. Másrészt meg azért, mert néha úgy tűnik, mintha különböző univerzumokból kiabálnátok át egymásnak, és még a kérdéseitek sem lennének azonosak. Melyikőtök mennyire tudta, amikor a közös „nyomozásba” belevágtatok, hogy a világaitok mennyire egyeztethetők össze, és hogy a szerepeitek mennyire lesznek stabilak az eszmecserétek során? Továbbá volt-e és mi volt a közös akaratotok arról, hogy egyáltalán mi lesz, legyen ez a könyv?
Bodnár Dániel: Én a lényeget illetően abszolút összeegyeztethetőnek tartom a világnézetünket, sőt szellemi-lelki rokonomként tekintek Laurára. Már a kilencvenes évek végén felfigyeltem a költészetére, és az első, 2012-ben a Vigiliába készített interjúm óta tervezgettem, hogy egyszer könyvet készítek vele. De amikor 2019-ben megkerestem az ötlettel, még nemet mondott.
Laura: Mert úgy gondoltam, nem tartok ott, hogy az életemet, a pályámat beszélgetés tárgyává tegyük. Ez akkor fordult meg bennem, amikor bejött a Covid, és a lezárások ellehetetlenítették a személyes kapcsolattartást. Szellemi-lelki értelemben is be kellett rendezkedni a túlélésre. Annál jobban gyűlöltem azt a világot, mint hogy még a Danival folytatott levelezésünk is arról szóljon, sikerült-e nyolcra hazaérni, van-e elég hideg kaja otthon stb. Ennek a könyvnek a megírása több levegőt és embernek való környezetet kínált és biztosított.
Igazad van, a gyermekkorunk helyszínei, Pongráctelep és Magyarfalu között nemcsak ezer kilométer, de kultúrában még legalább száz esztendő is tátong. Lehet, hogy olykor tényleg „kiabálni” kellett, hogy a hang, az üzenet célba érjen. De az is igaz, hogy akárhová is születik az ember, a létezés terhét viseli, és hamar kiderült, hogy ennek az értelmezéséről mi ketten tudunk együtt gondolkodni. A könyv koncepciója menet közben alakult ki. Önjáró lett. Írta magát. Túlzás nélkül.
Dániel: 2019-ben, a második interjú során Laura megnyitotta a lelkem zsilipjét. Olyan bizalmat éreztem iránta, amit semmivel sem tudtam megmagyarázni. Soha más előtt nem nyíltam meg úgy korábban, mint előtte, és ő mély együttérzéssel viszonyult hozzám, noha az élethelyzetünk teljesen eltérő volt: én nem sokkal korábban vesztettem el a feleségemet, ő házas, és két gyermeket nevel. A beszélgetéseink mégis már kezdettől fogva átlépték az udvariassági társalgás kereteit.
A könyv szerkezetére Laura ötletének döntő – a könyvet a káosz és egy párban írt, sejtelmes műalkotás, regényszerűség (?) irányába egyaránt elmozdító – hatása volt. Dániel így ír róla az előszóban: Laura „felvetette, mit szólnék ahhoz, ha nem szabályos életműinterjút készítenénk. (…) Benne lennének például a leveleink (…), és más írások is. Minden, ami eszünkbe jut, ami történik velünk. Prózai írások, versek, esszék, álmok, riportok.” Hogyan döntöttetek arról, hogy a sokféle írásotok közül melyek kerüljenek bele a könyvbe? Szerintetek a 129. oldalig olvasható szövegeitek hogyan működnek együtt? Monológok? Vagy felelgetnek egymásnak? Csak véletlenszerűen követik egymást, vagy szerkesztői megfontolások alapján?
Dániel: A könyvet a kapcsolatunk jellege határozta meg. Nem lehet átlagos interjúsorozathoz hasonlítani. Számomra nem az általunk írt szövegek egymáshoz való viszonya volt a fontos, hanem az, hogy részemről minden bekerüljön, ami abban az időszakban foglalkoztatott, megérintett. Hogy Laura tudjon róluk.
Laura: Valóban az én kérésem volt, hogy Dani is tárulkozzon fel. Hogy mindenről írjon, ami történt vele; küldje el, amin dolgozott: kíváncsi voltam a napjai lenyomatára. A járvány miatt otthonról dolgoztam, miközben a gyermekeim tanítója, óvónője, dadusa, konyhás nénije, orvosa, papja, néha még rendőre is voltam – lehetetlenség lett volna Dani összes könyvét elolvasni, és azok mentén viszontkérdezni. De ahhoz ragaszkodtam, hogy amin éppen dolgozik, ami éppen történik vele, arról tudjak. Olvasója voltam. A figyelmemmel voltam jelen a számára.
Dániel: És éppen ez egy kapcsolat lényege: hogy érzed, a másik figyel rád; érdekli, amit írsz, mondasz. Van hozzá érzékem, hogy egy kapcsolatban megismerjem a hamis hangokat, és Laurától soha nem tapasztaltam ilyeneket.
Háromszáz oldalas könyvetek első és második, nagyjából azonos hosszúságú része csaknem inkompatibilisnak tűnik. A Veszélyes lehet a fagyi című film jutott róla eszembe, amely szintén két, a történetet két különböző szempontból, egy ikerpár egyik, majd másik tagjának a szemszögéből bemutató részből áll. Annyira, hogy már-már két különböző valóságnak tűnnek. A rendező úgy magyarázza ezt, hogy a két nővérnek más-más a világa. Így van ez a könyvetek két részében is. Az első részben Dániel határozottan építkezik, és a Laura által javasolt koncepció szellemében mindent bedob, Laura viszont inkább „elhárít”: mentegetődzik, hogy nem igazán ér rá, és sűrűn elnézést kér emiatt. A második rész sokkal kiegyenlítettebb: hagyományos értelemben vett interjúk sorozata, és Laura majdnem olyan lelkiismeretesen válaszolgat benne Dániel kérdéseire, mint egy kisdiák, aki kissé meg van szeppenve a kérdező szigorúsága, eltökéltsége láttán.
Dániel: Nem tulajdonítok jelentőséget a két rész különbségeinek, a témák ugyanis mindkettőben ugyanazok, és az egymásra figyelésünk is mindkettőre egyformán jellemző. Laura pedig nem lerázni próbált az elsőben, csak más élethelyzetben voltunk, ezért neki kevesebb alkalma volt írni.
Laura: Bevallom, a törést én is érzem, bár magamban az első részt prelúdiumnak hívom. Talán illett volna egy mondattal eligazítani az olvasót. De engem már nagyon fárasztanak a magyarázkodások. Csak illene néha meghagyni az életet olyannak, amilyen, nem? Ezt gondoltam. Az élet akkor nem engedte, hogy klasszikus beszélgetést folytassunk, és interjúkötet szülessen. Ki kellett tágítani a műfaj kereteit. Az ember, ha hiteles akar lenni, nemcsak a műfajok kereteit, hanem az élet szavát is tiszteletben tartja. Ami lukas, befejezetlen az életben, az a könyvben is úgy marad. A könyvünk olyan, amilyen a „covidizmus” évei voltak. Beszélgettünk arról, hogy ha majd könyvtárba kerül, melyik polcra kellene tenni. És arra jutottunk: olyannak kell lennie, hogy csak a szépirodalmi könyvek között találja meg a helyét.
Problémát okoz, hogy mintha más kódokat használnátok. Laura néha panaszkodik is a beszélgetés során, hogy a versei alapján teológiai kérdésekre kell válaszolgatnia. Benyomásotok szerint sikerült mindig pontosan megértenetek és elfogadnotok, amiket a másik mondott? Voltak-e olyan pontok, amikor ezt különösen nehéznek tartottátok?
Dániel: Voltak vitáink, sőt néha még veszekedtünk is, de hát nem kell mindig mindenben maximálisan egyetérteni. Szerintem Laura istenhite hasonlít az enyémhez, és ugyanazokkal a kétségekkel is küzdünk. Kételkedünk, de reménykedünk is, és mindig fel tudunk állni, újra tudjuk kezdeni.
Laura: Az istentémára egyszerűen rá vagyok csavarodva. Irodalomban is, néprajzban is. A beszélgetéseink során „kifelé dolgoztunk”, egy képzeletbeli harmadik személyhez, a reménybeli olvasóhoz szóltunk, és hiteles válaszokkal próbáltunk szolgálni a felvetődött kérdésekre. Igaz, hogy sok mindenben nem értettünk egyet, de ez természetes, sőt normális. Éppen ezért voltak termékenyek a beszélgetéseink.
Dániel: Nem én vártam teológiai válaszokat Laurától, hanem az ő versei vetnek fel teológiai kérdéseket, és nekem amúgy is a hivatásomhoz tartozik, hogy a kereszténység és a művészetek kapcsolatával foglalkozzam. Bresson filmjeiről például a teológia nyelvén is lehet beszélni.
Laura: Nemeshegyi Péter jezsuita atya arról írt egyszer, hogy szerinte nincs magyar teológia; olyan értelemben, hogy a teológiáról való beszéd magyar szókincse még nem született meg. Amit magyar teológiának mondunk, az a német teológia fordítása, és ettől az egész nem magyar észjárású, lelkiségű. Azt is írta, hogy a teológia magyar nyelvkészletét a költőknek kell majd megalkotniuk. Ez a gondolat engem nagyon megérintett.
A gonosz világunkban és bennünk való jelenlétének kérdéséről többször is összecsaptok. Dániel mindenben, mindenhol sátáni erőket szimatol, Laura pedig óvja ettől a „mániától”. Dániel azonban nem tágít, és a későbbiekben úgy beszél, mintha Laura érveit elengedte volna a füle mellett. Laura pedig itt-ott meglepő módon ellentmondani látszik korábbi önmagának, és Dánielhez hasonlóan nyilatkozik a kérdésről.
Dániel: Rám valóban jellemző a gonosznak a világban való jelenlététől való félelem, és az, hogy Istentől elvetettnek érzem magamat: a gyermektelenségem és a feleségem harmincévi betegeskedése, majd közelmúltbeli halála miatt. De Laura hatására megtanultam ezzel együtt élni, és elviselni a nehéz napokat, amikor semminek sem látom értelmét.
Laura: Teológiai értelemben egyetértek Danival: a sátán levettetett az égből, a földön pedig elhatalmasodott – ezt magunkban és a környezetünkben is érezzük. De úgy gondolom, nem szabad még ezenfelül is teret adni, kultuszt csinálni neki, mert akkor eléri, amit akar: becsempészi magát a nyelvünkbe, lefoglalja az időnket, és egyszer csak kiderül, hogy körülötte forog a világ, az emberiség. Hiszem, hogy a nagy történelmet az Isten már megírta, és a sátán napjai meg vannak számlálva, de a történelem végéig sokunkat megkísért, sokakat elveszejt és sok kárt okoz még majd. Nekünk minden erőnkkel Istenre kell koncentrálnunk.
Érdekes, hogy noha sok vitátok van, olyan kérdésekről beszélgettek a legnagyobb természetességgel, amelyek csak nagyon kevesek számára ennyire fontosak, és éppen hogy nem földi, hanem kifejezetten égi dolgok. Egyikőtökben sem merült fel, hogy ezzel közös elefántcsonttoronyba zárkóztok el, és messze kerültök mindentől, ami valóban földi?
Dániel: Egy pillanatig sem. Ha végigtekintek az életemen, úgy látom, semmi más nem áll tőlem távolabb, mint az elefántcsonttoronyba zárkózás. Figyeld meg: a könyvben mindig konkrét problémákból indulunk ki. Csak éppen a földi és az égi dolgok szerves kapcsolatban vannak.
Laura: A könyv címét én adtam, és úgy gondolom, a kérdésedbe foglalt állítás nem igazolható. Valóban azt mondják nekünk, hogy az ember már maga mögött hagyta a jót és a rosszat, de ez nem igaz. Föld és ég között, a virtualitás felhőjében él ugyan, és az általunk tárgyalt témák nem tudatosulnak benne, de ha kudarc vagy gyász éri, ő is megkérdezi majd magától: „Miért vagyok? Meddig leszek?” Ez az a menü, amelynek a keserű falatjait egyszer mindenkinek meg kell kóstolnia.
Dániel: Soha el nem avuló kérdésekről van szó, amelyekkel meggyőződésem szerint még a jövő versíró robotjai is szembesülni fognak.
„Miért van az, hogy a világ rétjein, mezőin minden betegségre van gyógynövény? Miféle összefüggést rejt ez a jelenség? Milyen kapcsolat van az emberi lény és az állat bajai és a növények hatóanyagai közt? Látszólag mit se »tudnak« egymásról. Kifejlődött egy értelemmel, reflektáló képességgel bíró emlős, tapasztalati úton rájött arra, hogy vannak a hatóanyagok, miben mi. Így én föl tudom tenni ezt a kérdést. Amíg nem találjuk meg a választ, ez is Isten létének bizonyítéka marad” – ezt Csaplár Vilmos írja Istennel, vagy nélküle című könyvében, és rímel arra, amiről Laura a néphittel kapcsolatban a könyvben beszél, mostanában pedig reneszánsza látszik lenni. A népi gyógyászat hatásosságával és a népi hiedelmekkel kapcsolatban mégis mindig megmarad a sarlatánság és a babonaság gyanúja. Mintha ti is kétlelkűek lennétek ez ügyben.
Dániel: Én hiszek abban, hogy van kárt okozó átok, Laura nem. De abban egyetértünk, hogy a népi hiedelmek mindig tapasztalatokon alapulnak.
Laura: A néprajzkutató, a pszichológus és más vizsgálódók a néphit jelenségeinek más-más elemeihez férnek hozzá. A gyógynövények, bizonyos terápiák önmagukban nem jók vagy rosszak, de jóra és rosszra is felhasználhatók. Az óvatosság életet menthet. Az egyszerű, a néphit világképe szerint élő parasztembert éppúgy foglalkoztatják az élet nagy kérdései, mint a hivatásos filozófust. A Csaplár-idézetet úgy folytatnám, hogy már a kérdéseink, a szenvedélyes tudni vágyásunk is bizonyíték Isten létezésére. A tudomány, a megismerésünk csak kullog Isten után, a transzcendenst nem lehet immanens eszközökkel megragadni. A létet, a létezést sem tudtuk még megfejteni, pedig ugyebár vaskosan földi dolog…
Melyikőtök melyik részletével, gondolatával, történetével ajánlaná a reménybeli olvasóknak a Földi dolgokrólt?
Dániel: Számomra a könyvünk talán legkedvesebb és legmeghatóbb része az, ahol Laura felidézi: 12 éves volt, amikor a moldvai magyar gyermekek számára megteremtődött annak lehetősége, hogy Csíkszeredában, a József Attila Általános Iskolában anyanyelven tanulhassanak. A szülei azonban féltették, nem akarták elengedni. És most idézem őt: „Egész nyáron sírtam, fenyegetődztem, hogy nagy baj lesz, ha nem engednek el. Nem tudom, miért változtatták meg a döntésüket. Indulásom napján édesapám elment otthonról, állítólag gombászni. Édesanyám (…) felébresztett, és azt mondta, siessek! De tudjam meg, nincs visszaút! Akármi lesz is velem, Istent soha ne felejtsem el! Siessek, talán még elérem a buszt! Ennyit mondott. Rohantam a buszhoz, felpattantam, és elindultunk…” Olyan ez, mint egy népmese, csak itt nem a szegény legény, hanem a szegény leány hagyja el az otthonát, hogy felfedezzen egy másik, számára még ismeretlen világot.
Laura: Dani írásai között van egy kedvencem. Lehetne azzal is kezdeni a könyv fellapozását, a 32. oldalon olvasható: „Lólé Attila 38 éves fiatalember, jelenleg Pannonhalmán él egy parányi albérletben. Eddigi életútja annak példázata, hogy nincs az a mélység, ahonnan Isten kegyelme ki ne emelhetné a rengeteg gyötrelmet megélt lelket...”
Fotók: Kultúra.hu/Bielik István
