Sok ember életében eljön az a pont, amikor rá kell jönnie: teher, bilincs, nehezék ő mások számára; miatta, az ő ápolása miatt nem élheti a saját életét valaki más. A kérdés, hogy mit lehet tenni, ha észrevesszük, hogy ez velünk is megtörténik, és hogyan lehet kezelni a helyzetet, ha keresetlen szavakkal figyelmeztetnek rá? A válasz legtöbbször a szőnyeg alá seprés ? hiszen ördögi körről van szó: ha egyszer nem tudok meglenni egyedül, hogyan legyek meg a másik nélkül? Kobajasi Maszahiro filmje, a Haru utazása egy olyan helyzetet mutat meg, amelyben valós reakció adatik a szembesítésre; amikor a sánta nagypapában az átlagosnál jóval több önérzet szorult. Amikor az ápolt úgy dönt, félreáll az ápoló útjából, hogy az megszűnhessen ápoló lenni.
Csakhogy Haru, az ápoló unoka abban a percben megbánja a szavakat, amelyekkel nemcsak vérig sértette, de rá is ébresztette helyzetére a papát, Tadaót, amint kimondja azokat, így a férfival tart ? együtt mennek világgá. Tadao a fejébe veszi, hogy meglátogatja négy testvérét, hátha az egyik befogadja, mert egyedül élni nem akar, talán tényleg nem is tud ? Haru pedig szépen lassan rájön, hogy ha az embernek van valakije, aki számít rá, sőt, akit szeret, az elég nagy dolog; legalábbis nagyobb és ritkább dolog, mint hitte volna. Persze nem csak vonatos, kötött pályás utazás szükséges ahhoz, hogy erre rájöjjön ? nem árt, ha eközben az ember szembesül valami olyasmivel is, mint az elvált, öngyilkos anya és az apa valódi viszonya egymással.
Nem egy bonyolult sztori ez, de nem is kell, hogy az legyen. Kobajasi Maszahiro az utazásnak azokat a bizonyos benső kitérőit állítja reflektorfénybe, két remek színész segítségével ? a Tadaót játszó Nakadai Tatsuyával és Haru megszemélyesítőjével, Tokunaga Erivel ?, akik hol már-már pantomimes arcjátékkal adnak segédjeleket érzéseik megfejtéséhez, hol pedig megdöbbentően valódinak tűnő mélységeket visznek játékukba. Amíg ők próbálnak szembenézni egymás iránti érzéseikkel, s megérteni azokat, addig felsorakozik féltucatnyi érdekes jellem a büszkeségről prédikáló, de fia parancsát azonnal követő testvértől a karószerűen egyenes, minden helyzetben szókimondó nővéren át a lecsúszott, kérges, de pár réteg mélyen még jóravaló öcsig. Ezekkel együtt a testvéri és más emberek közti kapcsolatok ezernyi formája is felvonul ? ezek voltaképpen mind a Tadao és Haru elé állított labirintus lehetséges útvonalai. Ez az az utazás, amit Harunak és nagyapjának hasznosítani kell valahogy.
A film egyszerű, s talán épp ezért megkapó szépségét Japán sajátos esztétikuma egészíti ki a gyönyörű horizontoktól az elhagyatott, hajdan-szép kisvárosok képéig. Különös ? a szó legrosszabb értelmében különös ? bukét ad a filmnek a rendező üzenete, amelyet a Titanic Filmfesztivál vetítése előtt olvasnak fel: mivel a Haru utazását a márciusi földrengés epicentrumához közel forgatták, ma már semmi nincs meg abból, ami a vásznon még látható, s a katasztrófa még a szereplőket is széttépte egymástól. Nem szokatlan, hogy egy film egy letűnt világnak állítson emléket ? kivéve, ha az a film fél éve készült, és akkor még a jelent mutatta.
