Fodor Zoltán ezúttal is a zsidóság hagyományait megelevenítő bibliai történetet választott vizsgálódása tárgyául, és a Bar Micvo után a purim, a zsidók tavaszi ünnepének eredetmondáját tartalmazó Eszter könyvét dolgozta fel ? Eszter címen ? legújabb előadásában. (A purim, vagy sorsvetés a perzsa Hámán tévedésének története, aki kivetette, hogy mely nap lesz a zsidóság veszte, de ehelyett ő maga bukott el.) A két darab között azonban legalább "ötven könyöknyi", mérhető különbség van: A Bar Micvo mellőz minden absztraháltságot és ezáltal végtelenül egysíkú, idejétmúlt és unalmas táncszínházi produkcióvá válik, amíg az Eszter jól felépített, tempós és tisztességesen megalkotott kortárs táncelőadás.
Az Eszter Könyve némiképp kilóg a bibliai fejezetek sorából, mert a vallási és irodalmi szempontú elemzések során már többször is megkérdőjeleződött a könyv kanonikus volta. Ennek oka, hogy egyetlen egyszer sem szerepel benne Isten neve. Talán éppen ez a tény, a könyv jól összefogható rövidsége, a tavaszra eső purim ünnepe adhatta az apropót Fodor Zoltánnak, hogy ismét a szent könyvet lapozza fel koreográfiai inspirálódásához. A gazdag zsidó kultúrában még inkább elmélyülni vágyó koreográfus jól választott, és Eszter könyve könnyen követhető, tiszta formájú dramaturgiáját maga is megtartotta, kiegészítve ízléses formai és szcenikai megoldásokkal. (Leszámítva az utolsó jelenetet, melyben megdöbbentő módon visszatért a Bar Micvo stílusbeli sajátosságaihoz.)
Az eredeti történet szereplőit a háttérismeret birtokában nem különösebben nehéz beazonosítani a színpadon, de nem feltétlenül szükséges ennyire tudatosnak lennünk a minőségi befogadáshoz. A pontos dramaturgiai kontúrok nélküli alakok mindegyike érdekes karakter, a szólóval nyitó koreográfus (feltehetően Ahasvérus szerepében) Fodor Zoltán, Balkányi Kitty Eszterként (karaktere jól kivehető), a két férfi alakja (egyikőjük Hámán): Fodor András, Nagy Tibor és a női szereplők, Somorjai Judit, Dobrovics Réka és Széki Zsófia. Technikai felkészültségük, összecsiszolt munkájuk nyomán meg is feledkezünk arról, hogy valójában táncosok, mert mindannyian képesek érzéseket közvetíteni, kifejezni és átadni, melyhez a táncot csupán mint formanyelvet használják.
Fodor nemcsak táncosokat, díszletet (Iványi Árpád munkája) is jól választ. A színpad teljes hátsó hosszában fából készült, láthatatlan ajtókkal teli fal áll, előtte ugyanabból az anyagból a színpad elejéig érő fedés húzódik. A fal nem csak a változatos ki-be járást oldja meg, de a Siratófalat is szimbolizálja. A színpadborítással egységet alkot, zárt teret teremt, így Eszter és népe, a ? perzsák által leigázott ? zsidóság rabságának jelképe is lesz. (A díszlet ugyanakkor emlékeztet a Hannoveri Balett egy 2009-es előadásának megoldására is.)
Fodor mozdulatvilága az elmúlt évek alatt nem sokat változott, de ez az állandóság az ő esetében pozitív, hiszen minden tehetsége megvan ahhoz, hogy színvonalas kortárs produkciókat hozzon létre. Koreográfiái mindig inkább a rendezésben szenvedtek hiányosságokat, bár munkássága ebből a szempontból teljesen kiegyensúlyozatlan. Útkereső bizonytalanságai sokszor sodorják panelek használatának irányába, ám van, amikor meglepően újszerű elgondolásokkal jelentkezik. Az Eszter mindkét ellenpontra jó példa: az előadás nagy része ? az átgondolt mozgássorokkal, a jókor, jó időben megnyíló fallal, a lehulló fekete levelekkel, a vetített számokkal és Gergely Attila impresszív zenéjével ? kifejező és működőképes, de az utolsó jelenetben mintha elfogyna az alkotói szufla; Fodor visszanyúl egy banális és egyszerű megoldáshoz.
Az utolsó jelenet valójában ? ha szigorúan bírálnánk az előadást ? minden addig látott jelenetet keresztülhúz és felülírja a koreográfusról addig alkotott véleményt is. Mintha nem is egy ember keze munkája lenne a két rész: a letisztult, finom formák az érzékeny utalásokkal, jelzésekkel hirtelen megtörnek és érzéketlen, már-már paródiába hajló lezárást adnak. A fény is drámaian vált és az addig jelzésértékű jelmezek és mozgások jellege megváltozik. Az ünnep bemutatását Fodor másképp nem tudja elképzelni, csak ha jelmezben, kellékekben felvonultatja a valóságnak megfelelő tárgyakat. Stadler Ferenc fényei végig nagy hangsúlyt kapnak az üres térben, a fénytechnikus keze akkor sem remeg meg, amikor a záró etapnál vörösre kell festenie az egész színpadot. A zene sem absztrakt már, a mozgás pedig illusztratív lesz. Kár érte. Kár, hogy éppen a vége nem kóser, de a zsidóság szerencsére már szabad és ünnepel, mi pedig mehetünk Isten hírével.
