fbpx

Ki mondja a Hymnust?

Kölcsey éppen 200 esztendeje vetette papírra nemzeti himnuszunkat.

A költemény szövegéről, motivikus hátteréről, képalkotásáról, retorikai sajátosságairól szinte mindent megírtak már. A kutatók figyelmét nem kerülték el a szöveg nyelvi, nyelvhasználati sajátosságai sem. Ezúttal egy szokatlanabb perspektívából vesszük szemügyre a költeményt: hogyan járul hozzá nyelvtani személyek váltakozása a teljes jelentéshez?

Végeredményben kicsoda a Hymnus lírai alanya?

A Hymnus szövegében négy nyelvtani személy váltakozik öt jelölttel, amelyek érzékenyen jelzik a szerző szinte rapszodikus viszonyát tárgyához: Ő („a magyar”), MI (magyarok), TE (Isten), TE (haza), és egyetlen helyen az ÉN, birtokos személyjel formájában (szép hazám).

Az egyik izgalmas, a sajátos beszédhelyzetből adódó jelenség, hogy Kölcsey váltakozva tekinti magát a magyarok közül való személynek (őseinket, értünk, felettünk, árvánk), és egyfajta elkülönülő, a sorsunkat kívülről szemlélő megszólalónak (feléje, akit, e nép). Ez a váltakozó szerep érthető, hiszen egyrészt a közösség (a MI) nevében szólal meg, másrészt a történelmet, sorsot elemző attitűdnek természetes velejárója egyfajta objektivitás, kívülállás.

Ez utóbbi tekintetében – tehát amikor egyes szám harmadik személyben a magyarokról beszél – végig egyes számban gondolkozik. Nem ŐK, hanem Ő. Nem a „magyarokra” kéri Isten áldását, hanem „a Magyarra” (így, nagybetűvel). A Kölcseyt megelőző és követő irodalomban is találkozunk ezzel a formával, amely nyilvánvalóan jelentéstapadással rövidült a „magyar nép” szerkezetből. Ezt találjuk Zrínyinél (Ne bántsd a magyart!), Csokonainál (Magyar! Hajnal hasad!) Berzsenyinél (Mi a magyar most?), Vörösmartynál (…légy híve, oh, magyar), és Petőfinél is (Talpra magyar!). Természetesen gyakori a többes számú forma is (Heltai: …az magyaroknak dolgairól, Berzsenyi: A magyarokhoz, vagy ahogy régi népénekünk mondja: …ne felejtkezzél el szegény magyarokról), mindenesetre retorikai-stilisztikai szempontból erősebb hatású az egyes számú, sűrített, tapadásos forma, különösen, hogy az említett példák mindegyike kérdés vagy felszólítás. (Ráadásul éppen kultikus magyarságverseinkben szerepel ebben a formában).

Hogy Kölcsey a „magyart” nemhogy fel-, de még meg sem szólítja, nagyrészt a himnusz műfajából adódó sajátosság. A Hymnus és a rokonítható Kölcsey-versek alapján a szerző jellegzetes attitűdje, hogy a magyarok dolgait „a fejük fölött” mással beszéli meg: hol Istennel, hol a Sorssal, hol pedig Zrínyivel (Zrínyi dala, Zrínyi második éneke).

Nyelvtanilag a legélesebb váltás az 5. versszakban van: két olyan nyelvtani személy és azok jelöltje, amelyek csak itt, és csak egyszer szerepelnek. A megszólított a haza, s az eddig rejtőzködő lírai alany itt nyilvánul meg először és utoljára: … szép hazám, kebledre.  

Mintha kizökkenne abból a kettős szerepből, amelyben egyszerre kell egynek lennie a sok közül, és külső, objektív bírának is nemzete fölött: ez a vers tartalmi csúcspontja is.

S az után, hogy a legelőször megszólított Istent felváltotta a haza, az Isten mint címzett nem áll vissza, csupán a záró versszakban. Pedig a himnusz műfaj logikája szerint, ahogy a középiskolában tanultuk, ez a rész még mindig az istenség korábbi tetteinek a felsorolása lenne. Az 1–4. versszakban szerepelnek az isteni adományok (görög mintára): az események nem csak úgy megtörténtek, hanem az Isten irányította így a történéseket (felhozád, plántálád, elsújtád villámidat).

A 6–7. versszakban mintha Isten kivonult volna a történelmünkből is. De nem csak a TE, hanem az eddig markánsan jelen lévő MI is eltűnik: s még az Ő helyét is elfoglalja a személytelen „AZ”: vár állott, most kőhalom; halálhörgés-siralom zajlik; szabadság nem virúl; rabság könnye hull. Ez az Isten nélküli, irányítatlan világ. Itt, az első egységgel ellentétben a dolgok „megtörténnek”, megesnek rajtunk (de még talán az Isten akaratán is) kívül. Csupán az árvánk szó emlékeztet a korábbi versszakokban végig jellemző azonosulásra.

Az egész versben nem szerepel egyetlen tiszta személyes névmás sem: igei személyragok, birtokos személyjelek, ragos névutók fejezik ki a személyt és a számot.

Ki mondja tehát a Hymnust? A klasszikus lírai alany, aki közösségének képviselőjeként szólal meg? Vagy ennek a közösségnek a kívülálló, ítélő bírája?

S hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, ahogy „a magyar nép zivataros századaiból” alcím utal rá, nem is Kölcseyként szólal meg, hanem valami múltbéli prédikátor szerepébe helyezkedik. Ez az arcát váltogató megszólaló vajon tudatosan teremtette meg a nyelvtani személyek használatának logikáját?

Gyanítom, hogy nem teljesen. Amikor túl erős érzelmek szakadnak ki az emberből, akkor a nyelv szinte külön életre kel, formálja (írja) önmagát. És az is lehet, hogy a Hymnus átélhetőségéhez, időtállóságához nagyban hozzájárul ez a többszintű perspektívaváltás. A teljes egyéni azonosulás (szép hazám), a közösségi azonosulás (zászlónk) és a távolságtartást feltételező elemző attitűd (e nép) összességében teremt meg egy nemzeti (ön)tudatot.

A XIX. században még kétesélyes volt, hogy a Hymnus vagy a Szózat győz-e abban a nemes versengésben, amelynek eredményeképpen az egyik mégiscsak jogszabályba került mint a magyar nemzet első számú szöveges-zenei szimbóluma (igaz, ez csak 1989-ben történt meg). Ráadásul a Kisfaludy Társaság kimondottan nemzeti himnusz céljára rendelt egy újabb Himnusz című alkotást Vörösmartytól, ami azért nem találkozhatott a közönség ízlésével, mert nyilvánvalóan a gyűlölt Gott erhalte fordulatait ismerték fel benne.

Kölcsey maga is úgy vélekedett, hogy a Hymnus nem tartozik a legjobb versei közé. Objektív mérce alapján (már ha van ilyen), lehet, hogy írt jobb verseket is.

A magyar közösség azonban nem úgy latolgat, ahogy egy költő vagy egy irodalomkritikus, és szinte spontán módon emelte a Hymnust himnusszá.

Hogy ehhez mennyiben járult hozzá Erkel zenéje, a XIX–XX. század történelmi eseményei, az ízlés- és véleményformálók, a Pesti Nemzeti Színház zenekara és közönsége, a templomokban összegyűlő hívek, vagy akár azok az ismeretlenek, akik egy-egy közösségi eseményen spontán vagy előre tervezetten énekelni kezdték a Kölcsey-himnuszt, nehéz felmérni. Valószínűleg mind együttesen. És éppen ezért tekinthető a magyar himnusz valódi néphimnusznak, közösségi éneknek.

Terdikné dr. Takács Szilvia

Nyitókép: a himnusz kézirata. Fotó: OSZK

A rovat további cikkei