? Hogyan lesz egy balatonboglári gyerekből színházi rendező? Onnan a legközelebbi színház is messze van.
? Mindig érdekelt a művészet, először festő akartam lenni.
? Ahogy az édesapja.
? Igen. Aztán tizennégy éves koromban elköltöztem Budapestre, és itt kezdtem el színházba járni.
? Elég önálló gyerek lehetett.
? Az voltam. A korosztályom is az volt. Ott akartam lenni, ahol dörögnek az ágyúk.
? Így lett aztán színész, és hamar érdekelni kezdte a rendezés.
? Igen, már a főiskolán.
? Van annak nyoma a rendezéseiben, hogy színész is?
? Nincs jelentősége. Közkeletű, hogy a nagy rendezők, sőt a színpadi szerzők többsége nézhető színész volt; s ez most is így van: egy valamirevaló rendezőtől nem idegen a színpad. Olyan nem létezik, hogy valaki ül egy asztalnál, kitalál valamit, miközben fogalma sincs, az milyen módon válik élhetővé. Rendezőként tudni kell, hogyan lehet a színpadon működni. Ruszt József mesélte, hogy annak idején, amikor Nádasdy Kálmán rendező-osztályába jártak, két évig nem ?kaptak? színészt: egymást rendezték.
? Lehet, hogy azért fordult a rendezés felé, mert a magyar színházban most a rendező a meghatározóbb, mint a színész?
? Nem olyan egyértelmű ez. Amennyire a lengyel és a román színjátszásra igaz az ilyenfajta költőiség, a magyarra ugyanannyira azért nem. Nálunk kevésbé egységes mindez. Sok előadáson nincsenek feltétlenül beazonosítható rendezői jegyek. Amikor engem érdekelni kezdett a színház, aztán magam is belekerültem, akkoriban meghatározó volt a Székely ? Zsámbéki ? Ascher iskola, amely Strehler színházához állt közel, illetve Ruszt József és Paál István rendezői világa, amely Grotowski szertartás-színházához volt hasonló.
? A felsorolt magyar rendezők mindegyike jelentős dolgokat csinált vidéken, mondom a mantrát, népszínház. Amikor rendezni kezdett, akkor mást jelentett még ez a kifejezés?
? Minden színház népszínház, mert ez nem jelent stílust, csak annyit, hogy menjenek az emberek, és nézzék. Amikor azt mondja egy igazgató, hogy népszínházat szeretne, akkor mindössze azt állítja, jöjjenek nézők. Színházi emberként ki ne akarná, hogy nézzék. Az a kérdés, milyen színvonalon csináljuk. A vígjátékban például nem a műfajjal van probléma, hanem azzal, hogy aki belefog, milyen minőségben képes azt előállítani. Az illető beletesz-e mindent, amit az elbír. Ha ez sikerül, akkor nem kérdés, nézik-e. A ?fogyasztó? ugyanis megtanulja, mi a jó. Ahogy a minőségi bornak vagy csokoládénak, a színháznak is van rajongótábora ? Brechttel mondva: rettenetes a kísértés a jóra. A nézők ráadásul sokkal tehetségesebbek, mint amilyennek általában gondoljuk őket. Jellemző, hogy a színházigazgatók rettegnek a kortárs daraboktól, holott a nézők azokra ugyanúgy kíváncsiak, mint bármi másra. Pláne tudnivaló, hogy kortárs darabok és szerzők nélkül nincs élő színház, ezért muszáj is emellett elkötelezettnek lenni, mert aktuális dolgokon gondolkodni nemcsak hasznos, de ugyancsak élvezetes. A szabadság boldogsága pedig erőteljesen jelen van ezekben az előadásokban.
? Volt szerencsém Forgách András írót, dramaturgot arról faggatni, mitől lesz egy rendező nagy, s ő több minden más mellett azt mondta, furcsa módon nem az intellektuális felkészültség számít, hanem olyan személyiségnek kell az illetőnek lenni, aki átmegy a falon.
? Tökéletesen egyetértek Andrással. A pallérozott intellektusokból lesznek az esztéták, kritikusok, egy rendezőnek azonban nem elég elemezni tudni. Egy rendezőnek szükséges a bátorság, elszántság, sőt néha a tudatlanság is ? mert a minden irányból összehordott tárgyi tudás lebéklyózza az embert. Teret kell engedni az ösztönöknek, hogy az ember a maga érzésein engedje át az anyagot, mert abból jöhet létre valami érvényesen új. A színházi próbafolyamat érdeklődés, dialógus, szenvedély, ezért hagyni kell, hogy épüljenek kapcsolatrendszerek, amelyek aztán jó esetben a közönséget is elérik. Ha az alkotókat izgatja, amivel majd a nézők elé állnak, akkor a nézők szintén lázba jönnek. Hiszem, hogy a legelvadultabb színházi gesztusok is lehetnek nézőbarátok, mert ha karakteres személyiségek dolgoznak egy előadáson ? író, rendező, színész és a többiek ?, akkor az érdekes lesz.
? Nem egyszer dolgozott már kortárs szerzővel, Forgách Andrással sem először találkozik. Önnek ezek szerint nem különösen nyűg az élő szerző?
? Megvan a felhajtóereje annak, ahogy egy írót érdekli az anyag, amit alakít. Kifejezetten szeretem, ha nem elméleti módon készül a szöveg, ha az adott tárgyi érdeklődés mellett tudja az illető, hogy kire szabja a mondatokat. S érdekes módon, ezek a személyre írt szövegek megállnak később is.
? A bemutatóról annyit biztosan lehet tudni, hogy Leni Riefenstahl filmrendező életéről szól. Miért lehet érdekes ez a nő?
? Ő a XX. század egyik legfurcsább, legellentmondásosabb személyisége. Az alkotásai, amelyeket több korszakban, több műfajban hozott létre, mély nyomot hagytak, máig megkerülhetetlenek. Az életműve kapcsán pedig adódik a kérdés, meddig mehet el egy művész, hogy alkothasson. Vannak-e morális akadályok egy művész előtt, és ha vannak, ki tudja, hol vannak? Vajon meddig szabad valaki, és hogyan tudja a függetlenségét megőrizni, miközben mások támogatásával, segítségével dolgozik? Persze nem ítélkezünk, mindössze annyit állítunk, hogy az erős művek nem állnak be semmiféle ideológia szolgálatába. Untalan kérdés, meddig megyünk el ? ezt mindenkinek fel kell tennie magának, kellő gyakorisággal.
? Riefenstahlra gondolva ? hogyan lehet, hogy nálunk még ma is alig akad női rendező?
? Nem tudom, talán túlságosan tábornoki feladat az ilyesmi, ekként jelentős fizikai készenlétet is igényel.
? Néhány évtizeddel ezelőtt autót is alig vezettek nők.
? Ez igaz, de azt hiszem, erről inkább a nőket kellene kérdezni. Talán jobban vágyják a biztonságot, mint az önállóságot.
