Ki ne akarna indián lenni?

A magányosság szomorú állapot, különösen egy gyerek magányossága. A színésznőből íróvá avanzsált szerző viszont képes úgy felfesteni a főhős, Boáz kapcsolódási nehézségeit, hogy nem ébreszt szánalmat, mert a fiú okos megértéssel kímélni akarja a felnőttek világát a komolyabb megrázkódtatástól. Képzelt barátokat hazudik otthon, hogy ezzel se okozzon gondot – hiszen a szülei szerint nagyon fontos, hogy sok barátja legyen.

Magány, depresszió, megfelelési kényszer – amivel gyerekként önmaga is küzdött, de fiatalok esetében veszélyesnek tartja megnevezni az ilyen problémákat. És milyen jól teszi! Így kerüli el, hogy a gyermek vagy a fiatal öntudatlanul is problémának kezdje látni önmagát.

Az Indián… élő kapcsolatokra íródott könyv, ami a kapcsolathiány fájdalmából keresi a kiutat.

A pandémia széttagoltságában különösen üdítő élmény olvasni – és nem csak azért, mert a Facebookon senki nem írja ki, hogy magányos vagy fél valamitől. Beismerten vagy sem, a vírus állandósult jelenléte a mégoly rugalmas gyereklélekben is szükségszerűen lenyomatot hagy. Felnőttként sem könnyen ismerünk fel vagy be érzéseket – hát még gyerekként. Megfogni, megnevezni, szétszálazni és aztán kezelni az egyes részeket nehéz mutatvány – most itt ül egy általában rohanó nemzedék a gyerekei fölött: meg kellene tanítani őket az érzelmeikkel, frusztrációikkal bánni. Aki nem tud a helyzethez kellő rutinnal viszonyulni, kifújhatja magát. Az Indián...-ban ehhez is találunk kulcsot.

A történet két valóságban zajlik

Boáz narrált belső világa fonódik össze a külső történésekkel, melyeknek sarkalatos pontja egy új osztálytárs megjelenése, aki pont úgy néz ki, mint egy indián – tehát Boáz álmainak megvalósulása lélegző bőrkötésben. (Apropó: prémiumélményt tart a kezében az, aki hozzájut a könyvtárgyhoz a külső borítót fedő bőrfólia okán is. A kiadói érzékenység csúcsteljesítménye, hogy ezzel az egyszerű, de nagyon hathatós eszközzel rezonál a mű belső világára.)  

Tehát az idealizált alak megjelenik Boáz valóságában, és egy teljesen hétköznapi rajzórán a padtársa lesz. Aisha nem beszél hollandul, a fiú nem beszél a lány nyelvén – de azonnal képesek közös világot teremteni, s az indiánvilágban összekapcsolódni, tanítva az olvasót is a másik ember lényének megértésére.

Az értő kapcsolódás alapmintázata Boáz és a nagymamája viszonyában is látszik, mi több, egy vad pónival szemben is feltűnik, amelynek a főhős persze szükségszerűen nevet adott, és valamelyest megszelídítette.

Ezekben a mély kapcsolatokban látszik a kisfiú saját világa – érzékeny ellenpólusa annak, amit a szülei felé megél. 

Boáz kibomló világának szívét a nagymama sufnijában találjuk.

Ez a múzeum, ahol egyben látjuk egy kisfiú életének komoly mementóit. A gyerekkori megküzdések fontosságának tárlata (víz alatti úszásban tanúsított bátorságért, a napköziben maradásért, hősies helytállás a fodrásznál és a fogorvosnál) – a mérföldköveket itt persze értékes tollak jelzik –, de csak akkor kerülnek elő és nyernek valódi értelmet, amikor lesz kinek megmutatni.

A két gyermek a teremtett közös indiánvilágból kölcsönösen elmozdul a másik sajátos és nagyon is konkrét hétköznapi valósága felé. Kiderül, hogy pontosan mi lapul a csend szeretete vagy az indiánok iránti rajongás, a szomorúság és a félelem mögött – gyerekhangon, gyerekszemmel, gyerekekre szabva. És a valóság érzékelése érdekes módon, ha meg van hagyva a gyermek saját hatáskörében, nem kelt félelmet.

„Annyira szerettem volna egy indián barátot, és amikor az indián barátom nem volt indián többé, minden ugyanolyan maradt! (…) Nagyon-nagyon örülök Aishának.”

Ha nem lenne szinte nevetséges a felvetés, azt mondanám a könyvre: tanköltemény. Lassan hömpölygő szerkezetével vezeti fel a konfliktust, ahol az addig passzívnak tűnő főhős egyszerre minden erejét megfeszítve vállal egy döntéshelyzetet, aminek következménye katartikus jellemfejlődési lépés.

Közben a szerző valós időben vezeti az olvasót a gyermeki világ mélységeibe.

Ezzel párhuzamosan feltárja a megértés folyamatát is. Boáz és Aisha közösen készít egy fogalmazást a maják jó oldalairól. Azért csak arról, mert arról érdemes beszélni – a rossz oldalaik elég rémisztőek. A könyv egészén végigvonul az íródó dolgozat, először a tervezés szintjén, majd a huszonkettedik fejezettől valóságosan is: a bevezetés után az első fejezet a vallásé, a második az istenek konfliktusáé, a harmadik a demisztifikálásé és a különböző mennyország- és pokolfelfogásoké, a negyediket a maják művészetének szentelik.

Kérdezésre késztetnek ezek az etűdök, ahogy kezdetben a lap szélein vörös keretben megjelenő „kislexikon-szócikkek” is, melyek által informálódhatunk az indiánok törzseiről, nyelvéről, elnevezésük keletkezéséről – amellett, hogy ez az eszköz támogatja a főhős jellemrajzát: okos, nyitott és érdeklődő.

Azóta akartam indián lenni, amióta olvastam a Winnetou-t, most pedig meg vagyok róla győződve, hogy az is vagyok. Meg a gyerekeim is mind.

Még valaki?

Parti Judit teljes írása a MeseCentrum oldalán olvasható.