Ki néz manapság diafilmet?

Méztermelés, A csodaburgonya, Az imperialista kémtevékenység, Lányok, asszonyok, gyertek traktorosnak – csak néhány diafilmcím egy rég letűnt érát illusztrálandó. Ezek alapján nem túlzás azt állítani, hogy a műfaj történelmi jelentőséggel bír, hiszen korrajzot adnak politikáról, gazdaságról, gondolkodásról; ám az alapításának idén 70. évfordulóját ünneplő Diafilmgyártó minden korban jóval több volt, mint a propaganda szócsöve.

Amit a diafilmekről tudni érdemes, kell vagy lehet, azt Bíró Ferenc mind tudja. Ahogy azt a jubileumi eseményeket beharangozó sajtóeseményen elárulta: 1974-ben a diafilmekből írta szakdolgozatát, tanára pedig akkor megjegyezte, a téma kimeríthetetlen. Ezt az elmúlt 50 év szisztematikus munkája igazolja, a Fővárosi Szabó Ervin és az Országos Széchényi Könyvtár egykori munkatársa ugyanis megszállottan gyűjti a valaha megjelent diafilmkiadványokat, technikai eszközöket és relikviákat, azokat digitálisan feldolgozza és mások számára is elérhetővé teszi. Mint elmondta: az OSZK-ban körülbelül 2000, a Virtuális Diamúzeum itt elérhető honlapján aktuálisan 4370 diafilm böngészhető és kattintható végig.

Propaganda, ismeretterjesztés, szórakozás

Ne menjünk nagyon messzire az időben, hagyjuk a keleti árnyjátékot, a camera obscurát, épp csak a 20. század közepéig ugorjunk vissza. Diafilmnézés alatt ma a szalagos mesefilmek vetítését értjük, pedig nem volt ez mindig így. Már az 1920-as években is ismeretterjesztő céllal készítettek diafilmeket, de különösen a háborút követő időkben lett az oktatás, népnevelés, tömegtájékoztatás, a politikai nevelés hol direkt, hol árnyaltabb eszköze, amelyhez az 1948-tól működő Magyar Fotó Állami Vállalat Diaosztálya biztosította az alapanyagot. A legnagyobb megrendelő a Szövetkezetek Országos Szövetsége, a Szövosz volt, de születtek tanulságos mesék a rádiózás vagy a kerékpár hasznosságáról, ösztönöztek a takarékoskodásra, fém-, rongy- és papírgyűjtésre. Havonta készültek diafilmhíradók, és mint azt Bíró Ferenc ismertette, rövidfilmekből is készültek – gyakran maguk a rendezők által összevágva – diafilmverziók, ezeket pedig a korszerű mozival nem rendelkező kis falvakba is el tudták juttatni.

A lángmentes diafilm feltalálása után elindult az Elzett gyárban a diavetítők gyártása, így bárki számára elérhetővé vált az otthoni mozizás. A Népművelési Minisztérium 1954-ben megalapította a Magyar Diafilmgyártó Vállalatot, amelynek saját szerkesztősége, nyomdája és laboratóriuma is volt. Itt folytatódott a felnőtteknek szóló kiadványok gyártása, egyidejűleg megkezdődött az iskolarendszer oktató diafilmekkel történő ellátása – összességében 70%-ot tettek ki az ismeretterjesztő célú kiadványok –, emellett elindult a szalagos mesediafilmek gyártása is. Kezdetben harminc, az ’50-es évek végére 200 ilyen cím volt elérhető.

A diafilm fénykora

A ’70-es évektől rövidebb műveket is adaptáltak, így szövegcsonkítás nélkül kerültek diafilmre népmesék, versek. Az adaptációkon a kor legnevesebb grafikusai, plakáttervezői, karikaturistái, illusztrátorai dolgoztak. A magas minőséget mutatja, hogy a diakockák megfestett képeit egyenként zsűrizte a képzőművészeti tanács. Ezt szigorúan vették: Lendvai Gabriella megemlítette, volt kép, amit az alkotójával újrafestettek.

Érdekesség, hogy bár több képregényrajzoló illusztrált diafilmet, kevés képregény alakult diafilmmé. Mint az egy újságírói kérdésre adott válaszból kiderült, a kivételek közé tartozik Dargay Attila néhány meseadaptációja, illetve Sebők Imre eredetileg 1962-ben a Fülesben megjelent Ben Hur-képregénye, amelyből 120 képkockát választottak ki a diafilmhez. Az okot Bíró Ferenc a gondolkodásmód különbségében látja: a képregénynél komplexen, oldalban kell gondolkodni, a diafilmek egyes kockái viszont önálló, egymással nem konkuráló alkotások.

Szinte nincs olyan témakör, amelyhez ne készült volna diafilm. Négy évtized alatt hatezer kiadvány született, aminek 70%-a ismeretterjesztő, a többi szalagos mesediafilm. Az OSZK Történeti Fénykép- és Interjútára őrzi a rajzok értékes eredetijét, mintegy 54.000 darabot.

A diafilm újjászületése

A vetítés ismert és elterjedt volt szerte a világban, az irodalmi alapanyagok szalagos diafilmen történő megjelenítése azonban elsősorban itt, a kelet-európai régióban terjedt el. A KGST szinte minden országában volt diafilm- és diavetítőgyártás, ám azok egyrészt a rendszerváltás, másrészt az új technológiák elterjedésével jogutód nélkül megszűntek. Úgy tűnt, az 1990-es években Magyarországon is bealkonyul a diafilmnek és a Diafilmgyártónak is. A privatizáció idején évente csupán 60 ezer diafilmet adtak el, újakkal pedig nem bővült a kínálat.

Egy évtizednél hosszabb szünet után, 2003-ban megjelent Gondos Mária új kiadású diafilmje, A kis Mukk története, az igazi áttörést azonban a Diafilmgyártót megkereső Bartos Erika Bogyó és Babóca mesesorozatának első diafilmes adaptációja jelentette 2004-ben. Ma már ismét a kortárs szerzők és illusztrátorok legjava jegyzi a diafilmeket, és ez a jelenleg elérhető 320 cím körülbelül egyötödét jelenti. A katalógus évente öt-hat címmel bővül, és évi 220 ezer diafilmet adnak el közvetlenül, játék- és könyvesboltokban.

A kéziratot kockáról kockára megbeszéli a szerző, illetve a szerkesztő a grafikussal, a rajzok a Magyar Filmlaborban a digitális feldolgozás után öt fázisban filmre íródnak – ki gondolná, hogy épp annyira fontos itt is a fényelés, mint egy klasszikus mozgófilm esetében! –, a kiszerelő üzemben pedig kézi munkával tekercselik fel, vágják el, dobozolják, címkézik és látják el vonalkóddal a diafilmeket. A statisztikák iránt vonzódóknak még egy adat: a profik keze alatt egy műszakban körülbelül 800 méter film fut át, és 830-szor vágnak az ollóval, ami évente 176.000 méter filmet és 220 ezer nyisszantást jelent.

Miért nézzünk diafilmet?

A családdal együtt töltött minőségi idő, a lelassulás, a rapid ingerek alóli meg- és felszabadulás mellé tegyünk még egy indokot. A diavetítés lehet az olvasás megszerettetésének egyik legjobb eszköze, hiszen azon túl, hogy a képek alatti feliratok által ismerkednek a gyerekek a betűkkel, a kicsik meghitt és biztonságos környezetben, a szülő hangján találkoznak az irodalommal.

A gyakorlat azt mutatja, a legkisebbek harminc-ötven képkockás, és körülbelül 6000 karakter hosszú szöveget bírnak, ebből azonban akár négyet-ötöt is végignéznek, ami nagyjából egyórányi programot jelent.

A budapesti Art+Cinemáben rendszeresek a diafilmvetítések. A helynek kétségkívül van szelleme: mint arra Bíró Ferenc visszaemlékezett, itt, az egykori Mátra (mese)moziban a ’70-es években még tartottak diavetítéseket, amikor a nagy, festett üveglapokat a mozigépész egyenként tette a vetítőgép elé, a szöveget pedig magnóról játszották be. Ma Seder Gábor a diafilmek hangja, ráadásul élőben. A színész számára meghatározó élményt jelentett az Aladdin és a csodalámpa, amelynek rajzai gyerekként lenyűgözték, de ahogy az az életkorral együtt jár, az ő látóköréből is évtizedekre kikerültek a diafilmek. Aztán egyszer csak megkeresték a Diafilmgyártótól: „Megkérdezték, lenne-e kedvem mesélni. Igent mondtam, és akkor jöttem rá, mekkora kincs.” Azóta Seder Gábor is gyűjti a filmeket, az otthoni kis diavetítő köré pedig összegyűlnek a gyerekek a családból, sőt a szomszédságból is, mert rájöttek, nekik is hatalmas kaland a diázás. Igaz, jegyzi meg, kell mindig egy pici idő, amíg a mindennapok ritmusából visszalassulnak, de pontosan ugyanúgy élvezik a közös filmnézést, ahogyan egykor a szülők.

Az Erzsébet körúti mozi programjai nagyon népszerűek, Gábor elmondja, érzékelhető, nem véletlen a programválasztás. Úgy véli, sok olyan család jön, akik otthon is rendszeresen vetítenek diafilmeket, de a nagy vászon, a klasszikus mozis körülmények nekik is sokat hozzátesznek az élményhez, függetlenül attól, hogy a filmek mikor készültek. A különböző korszakokra jellemző vizuális trendek ugyanis láthatóan nyomot hagytak a diákon, véli Gábor, hozzátéve, hogy a minőség mind a képek, mind a szövegek tekintetében egységesen magas színvonalú. Blattolni már csak ezért sem lehet, meg persze azért sem, mert szinte minden mese sokszereplős, a különböző figurák pedig más-más karakterhangot igényelnek. És ahogy a szülőktől otthon elvárják a gyerekek, hogy a süninek és a nyuszinak más hangja legyen, úgy a mozis diavetítésnél sincs ez másképp.

 A diafilm diadala

A diafilmnek nem csupán dicső múltja, jól prosperáló jelene, de biztató jövője is van, amit csak tovább erősíthetnek a jubileumi év eseményei. Már kapható egy különleges csomag, amelyben négy, a diázás kezdeteihez kötődő jellegzetes diafilmet válogatott össze a kiadó. Köztük van a Magyar Diafilmgyártó Vállalat első mesefilmje, a Kacor király 1954-ből, az egy évvel későbbi Szűcs Dani álma, amely annak ellenére, hogy úttörők közt játszódik, örök érvényű tanulsággal bír, ráadásul Zórád Ernő rajzolta, az 1957-es, Jókai-novellából készült A kis dobos, amelyhez a kor egyik legnagyobb mestere, Vydai Brenner Nándor készített festményeket, és a korban nem szokatlanul, modern módon folytatott Grimm-mese, az 1961-es Jancsi és Juliska mézeskalács házikója a „magyar rajzfilm atyja”, Macskássy Gyula rajzaival.

Irodalom diafilmeken – 70 mű 70 képben címmel január 12-én nyílik kiállítás a Klebersberg Kultúrkúriában, ahol január 20-án rendezik meg a diafilmek délutánját kicsiknek és nagyoknak is.

Az Art+Cinemában Bíró Ferenc gyűjteményéből havonta vetítenek élő mesélő közreműködésével olyan régi, különleges diafilmeket, amelyek nem érhetőek el diafilmes formátumban.

A Nemzeti Filmintézettel együttműködésben a Budapesti Klasszikus Film Maratonon is fókuszba kerül a diafilm, lesz kiállítás, szakmai előadás a diafilm történetéről, diavetítés ismert színészek bevonásával felnőtteknek és gyerekeknek, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon mindennap diafilmes programok várják az érdeklődőket, november 1-jén pedig megjelenik a DIAkönyv – A magyar diafilmgyártás története című kiadvány.

Nyitókép: diafilmvetítés Budapesten 1958-ban. Fotó: Fortepan / Korenchy László