Gazsó György és Udvaros DorottyaFotók: Kollányi Péter MTI
Hogy pontosan mit és mennyit köszönhet Hamvai Kornél Michael FraynBalmoral című darabjának, legfeljebb találgathatom. Gyanítom, hogy leginkább az alkalmat és az ötletet; a Szigliget egyértelműen autonóm drámának tűnik. Az ötvenes években, a szigligeti alkotóházban játszódik, melynek nyugalmát maga Rákosi elvtárs dúlja fel. Miután kedvencét, Sass Tibort Sztálin-díjra terjesztette fel, egy magyar származású olasz újságírót küld, hogy készítsen interjút az íróval. Az alapfeladata ellátására is sokszorosan alkalmatlan, az írók felett primitív módon zsarnokoskodó gondnok jól tudja, mindennek tökéletesen kell működnie, ám súlyos malőr történik: Sass Tibor váratlanul szívrohamban elhalálozik. A gondnok és az írók egy ládába rejtik a hullát, s a sokat szapult, flegma mindenest öltöztetik át Sass Tiborrá. A hazugság azonban túl jól sikerül, és újabbakat szül. Így a dráma végére majd' mindenki másnak állítja magát, mint aki; a hazugságok és félreértések csaknem olyan hálót képeznek, mint Feydeau darabjaiban. Hamvai rendkívüli magabiztossággal építi meg a bohózati szerkezetet, újabb és újabb csavarokkal teszi változatossá és fordulatossá a talán kissé hosszúra nyúló történetet, s győzi megfelelő mennyiségű poénnal is. Emellett sikerül elkerülni, hogy a bohózat túlnőjön önmagán, s magvas tanulságokkal szolgáljon akár az ötvenes évekről, akár a máról. (Más kérdés, hogy borítékolhatóan lesznek olyanok, akik éppen ezt fogják hibájául felróni.)
Talán két olyan pont van, ahol Hamvai akarva-akaratlanul vét valamelyest a bohózat szabályaival szemben. Egyrészt azzal, hogy a szálak elsimításával kijáró büntetést nem a vakszerencse alapján, hanem az eseményekbe fondorlatos módon beavatkozó Boncz Kálmánon keresztül morális megfontolások szerint kapják a szereplők. Ezt azonban a szerző ügyesen simítja a szálak közé, így nem hat zavaróan. A csupán egyszer feltámadó hulla szerepe viszont elvarratlannak, megoldatlannak tűnik (ráadásul sok értelmét nem látom annak, hogy az egyszer már "feltámasztott" szereplő véglegesen elhalálozzék).
Jó bohózatot írni felettébb nehéz, de jó bohózatot jól játszani sem könnyű. Hallatlan precizitás, tempóérzék, technikai tudás szükségeltetik hozzá, s olyan színészet, mely úgy tud súlyt, jelentőséget adni az adott figurának, hogy elemeli azt a reálszituációktól. A Szigliget esetében mindez kiegészül azzal, hogy úgy kell megidézni a megjelenített kort, hogy a cselekmény ne tűnjék hiteltelennek, a zárlat morális fedezete is nyilvánvaló legyen, de eközben még véletlenül se keletkezzen az a hamis látszat, hogy az előadás megpróbál e korról és közegről érdemit vagy eredetit mondani. Nem állítom, hogy a Nemzeti Színház bemutatójának ne lennének kisebb döccenői, ne hallanánk helyenként a kelleténél egy-két árnyalattal élesebb, forszírozottabb színészi hangokat, s egyszer-kétszer (különösen az első felvonás közepén) ne akadozna kicsit a tempó, ám összességében az előadás meggyőzően működik. Babarczy László precíz, lendületes produkciót készített, figyel sok apró részletre, s fölényes tudással működteti a színpadi masinériát. A színészi működtetés elsősorban Gazsó Györgyre és Blaskó Péterre hárul. Gazsó mind a blazírt és fifikás mindenest, mind a rátartian ostoba, vértolulásos írót készen hozza, majd lefegyverző pontossággal ábrázolja
Marton Róbert és Udvaros Dorottya
a folyamatot, melynek során a kezdetben megszeppent mindenes átveszi az események irányítását, s ezzel párhuzamosan alaposan beletanul az író szerepébe. Blaskó pedig frenetikus humorral és elképesztő lendülettel hozza színre az újabb és újabb hazugságokba menekülő, s a maga szőtte hálóba belegabalyodó gondnok alakját. De helyén van mindenki: Udvaros Dorottya érzelmek helyett perspektívában gondolkodó írónőként, Marton Róbert botcsinálta spicliként, Mertz Tibor nárcisztikus és érzéketlen riporterként, Sipos Vera frusztrált ávósként, Hevér Gábor az eseményekbe véletlenül belecseppenő rendőrként. Garas Dezső meggyőzően, s a komédiai hatásból mit sem elvéve érezteti az idős író morális fölényét és oldja meg a helyzetet a maga sajátos eszközeivel. S egészen kitűnő alakítás a Rátóti Zoltáné, aki sajátosan finom humorral jeleníti meg az opportunista, mindig a könnyebb megoldás felé hajló, mégis örök vesztes kritikus alakját. Mondása, mely szerint a jó kritikus mindenről tud, pedig sehol nincs ott, egyébként igencsak elgondolkodtatott - de nem a Szigliget apropóján.
