- Hosszan voltál Kaposváron, aztán tavaly eljöttél. Egy ideig nem láttam a neved.
- Egy irodában dolgoztam. Húsz év kaposvári színészlét után nagyon lélekölőnek tűnt.
- Ezek szerint úgy jöttél el, hogy mindegy volt, mi lesz.
- Meghallgattam az évadtervet és nyilvánvaló volt, nekem ott már nincsen maradásom. Aztán, bár sok helyen nem kilincseltem, egy-két embernek szóltam, így hívtak Tatabányára. Először az Olivérben játszottam egy kisebb szerepet, majd az Amphitryon következett ? Kaposvár után az első igazi kőszínházi munka volt.
- Tulajdonképpen társulati tag lettél?
- Tatabányán nincs társulat, illetve mondhatom, hogy virtuális társulat van, mert lényegében ugyanazok az emberek dolgoznak ott.
- Ez az Amphitryon Moli?re jókedvű előadása. A közönség örömmel fogadta?
- Akik eljöttek. Nem értem az okát, de Tatabányán keveset járnak színházba az emberek, mindössze nyolc bérlet van ? Kaposváron húsznál több szokott lenni. Igazság szerint nyolcszor játszva be sem érik egy előadás. Pestről pedig, hiába van viszonylag közel, nem fognak tömegesen járni a nézők, amikor bőséges választék van a városban is.
- Milyen volt egy másik, ahogy mondod, virtuális társulattal dolgozni?
- A helyzet miatt kicsit úgy érzem magam, mint egy pályakezdő. Rácsodálkoztam a kaposvári bezártság után, hogy máshol is van élet, és hogy milyen tehetséges színészekkel dolgozom. Nagyon megszerettem Egyed Attilát, aki az előadásban a párom, Szilágyi Katát, Sághy Tamást és még sorolhatnám a többieket is. A bemutató után rám tört a sírás ? tudtam, amikor eljöttem Kaposvárról, azt meg kell gyászolnom, de közvetlenül akkor annyi dolgom lett, lakást, munkát keríteni, a gyerekeknek sem volt könnyű, hogy eddig nem került rá sor. Ez a premierbuli megidézett számos kaposvári pillanatot, ami, mondanom se kell, milyen sokat jelentett, és magam is elcsodálkoztam, hogy ettől megindult a könnyem. Azt az éjszakát átsírtam, de nem volt baj, tudtam, ennek eljön az ideje, hiszen tizenkilenc éves koromtól fogva a tavaly előtti évadig az volt az otthonom.
- Mennyire volt nehéz belerázódni Tatabányán a nyilván kicsit másmilyen közegbe?
- Nem éreztem semmiféle rázódást, értettük egymást azonnal, pedig valóban különféle helyekről kerültek ide a színészek. Ahogy beszélgettünk Moli?re kapcsán, kiderült, hányféleképpen, de mégis ugyanazt gondoljuk.
- Mennyire aktuális ez a darab?
- Örökbecsűnek gondolom, ilyen értelemben most is aktuális. Az ember időnként elgondolkodik azon, hogy a saját életét éli-e egyáltalán, az nemcsak egy jópofa vicc, ha azt kérdezi az ember magától: ez én vagyok? Az önazonosságnak nincs mértéke, pedig nyilvánvaló, hogy legtöbbünknél közel sem teljes. Nagyon izgalmas kérdés ez bárkinek, mégsem tesszük fel gyakran, hogy vajon nem kellene-e teljesen máshogy élni, mint amiben éppen vagyunk ? előjön ez negyven körül.
- Neked ez a darab rímel az életedre.
- Már egyre ritkábban jut eszembe, hogy azon merengjek, jól tettem-e, hogy eljöttem. Amit hallok a kaposvári barátoktól (akik, ha Pestre jönnek, nálam laknak), csak megerősíti, hogy jól döntöttem.
- Mit sajnálsz a legjobban mégis?
- A társakat, nyilván, és mellékesen a létbiztonságot.
