E feltételezésben csupán az sántít, hogy a könyv elengedhetetlen idő- és térbeli, bölcseleti és hangulati kulisszája az első világháború előtti néhány esztendő, a többé-kevésbé tudtán kívül megdőlőben levő Osztrák?Magyar Monarchia, az évszázadok zsidó misztikáját, legendáriumát elevenen őrző Prága. A szerző, az 1868 és 1932 között élt Gustav Meyrink manapság alighanem ismeretlen írónak számít a magyar olvasó számára, holott fénykorában sokat cikkeztek róla a hazai lapok, s legfontosabb művei is megtalálták nem jelentéktelen fordítójukat. Meyrink életére valóban illik a közhely: ?kész regény?. Általában mindig volt mit a tejbe aprítania, de vitt csődbe ifjan egy bankházat, vagy a bankház őt. Kábította, pusztította magát, amilyen szerekkel csak tehette, ám mindezt valamiféle felsőbb utasításra, benső parancsra, a víziók vágyának ? sőt vélt tényének ? delejében. Megérhette, hogy a Gólemből kétszer is (1914-ben és 1920-ban) film készült (egyébként 1936-ban és később is), s meg azt is, hogy szerencsésnek a legkevésbé sem bizonyuló, Harro Fortunat nevű fia végzetes bénulást okozó síbalesetet szenved, s épp annyi idősen ? huszonnégy évesen ? követ el öngyilkosságot, mint amilyen korban az apja hiába próbálkozott a fejének szegezett pisztollyal.
Ezekből az épp csupán jelzett eseményekből mindaz tükröződik a Gólem lapjain, ami a több éven át készülő alkotás megjelenéséig (könyv alakban: 1915) tükröződhet benne. (A tükör és az üveg mint csalóka képalkotó egyébként motívuma is a látomásokban, tévképzetekben tobzódó regénynek.) Ha a műtől nem idegen bizarr szójátékkal próbálunk élni, Meyrink fő opusa maga is gólem. Túlméretezett és összességében formátlannak-formálatlannak maradt, összetapasztott törmeléktömeg, melynek ? maradjunk továbbra is a képszerűségnél ? nyelve alá az író hol behelyezi a bűvös cédulkát, s akkor teremtménye él, létezik; hol kiveszi azt, s akkor a szöveg elnémul, magába roskad. Ahogy a legendabeli Gólemmel tette megalkotója, a rabbi. (Más variációk a homlokra írt, illetve letörölt betű mágikus erejéről tudnak.)
Biztosíthatjuk a reménybeli olvasót: érdekes cselekményben és súlyos kommentárban nincs hiány. Sajnos a cselekmény érdekességének ára az egyszavas címeket viselő fejezetek (Puncs, Kísértetek, Előeste, Kínpad, Hold stb.) szerkesztetlensége, a fejezeteken belüli és a fejezetek közötti űrök tátongása, a hallucinációs történet ötletszerű bővítgetése, máskor az epizódok elvarratlansága. Ebből következően meg sem kísérelhetjük, amit nem is igen kívánnánk megkísérelni: a tartalomismertetést. Talán elég annyi itt: történetmondónk, az önmarcangoló Athanasius Pernath egy alkalommal valaki másnak (meglehet, Athanasius Pernathnak?) a kalapját teszi a fejére, s ettől Athanasius Pernathnak gondolja magát, vagy, épp ellenkezőleg, azt gondolja: ő nem Athanasius Pernath. De akkor kicsoda?
Ennél magvasabb kérdés igazán nem szükségeltetik egy magas irodalmi produktumhoz. Pernath, a viszonylagos jólétet élvező középkorú restaurátor, ötvös tehát igazán érdekes figura, a voltaképp nála is érdekesebb figuráktól körülvéve (az ősgonosz Wassertrum, az újgonosz Dr. Wassory, a másként-másként romlott nőalakok és a többiek mind lebilincselőek). Ablaktalan szoba, kupleráj, börtön, szemműtő, s mindenekelőtt a labirintikus, fenyegető, sötét város: a helyszínek is izgalmasak. Az expresszív, egzaltált előadásmód, a kérdő- és felkiáltójelre végződő mondatok özöne, a tudat, lélek és fizikum különféle szétesései közepette is virulens fekete humor kárpótol az elszalasztott ?igazi? regényért. Christian Morgenstern, Karl Kraus, Franz Kafka, Robert Musil munkássága mellé (mögé) társul Meyrinké a Gólemmel.
A könyvet az Ulpius-ház jelentette meg, A zsidó világirodalom remekei sorozat 1. köteteként. A regény természetesen így is meghatározható, hiszen a legismertebb zsidó vándortörténetek egyikét variálja az anyai ágon zsidó származású író. Mégis teljesebb a kép, ha a ?boldog békeidőket? búcsúztató közép-kelet-európai próza egyik diagnosztikus megnyilvánulását látjuk benne. Ráadásul a bemutatott világ olyan közelítését, amely ? igencsak eltérő aspektusokból ugyan ? Szomory Dezső, Krúdy Gyula, vagy A kristálynézőket 1914-ben publikáló Harsányi Kálmán, A gólyakalifát 1916-ban kiadó Babits Mihály olvasójának sem ismeretlen. (Harsányi az Előszófélében maga is műfaji gondokat említett. ??regény, regénydarab, vagy minek nevezzem? ? írta, hozzátéve: ?Le az izmusokkal, ha igazán meg akarunk érteni valamit a világból! vagy ami egyre megy: markoljuk föl rendre valamennyit?.)
A regényt Szűr-Szabó Katalin ültette át magyarra, nem németből, hanem angolból. Miért így esett, s miért brit tollból (a Meyrink kultuszáért sokat tevő Robert Irwin tollából) eredő, huszonöt évvel ezelőtti előszót kapunk, nem tisztünk firtatni. Azt sem, hogy ?a fordítás alapjául szolgáló mű? a Madge Pemberton- vagy a Mike Mitchell-féle angol fordítás-e (a kiadvány nem jelzi, ám inkább az előbbire kell gondolnunk). A magyarítás jótáll ugyan magáért, de számos, e helyütt nem részletezhető kérdést felvet, és szépséghibái folytán elég nehezen képzi meg nyelvünkön Meyrink stílusvilágát. Problematikus a névelőt elhagyó címválasztás is (Der Golem, The Golem helyett), ám akár a Gólem, akár A Gólem (vagy netán és olykor A gólem) a leghelyesebb megoldás, az elemzők által 1915 óta egyfolytában kritizált ? egyben nagyra tartott ? regény a Prágában állítólag harminchárom évenként felbukkanó titokzatos teremtményen áll vagy bukik; s úgy tűnik, inkább áll, mint bukik.
