Pedig az eszköztár adva van. A házassági évfordulóra érkező high-society, a kicsit idióta, ám nagyon is életszerűen görcsölő párok egy bizarr, nagyon sok pénzből berendezett, szellemesen procc nappaliba érkeznek (Fülöp Krisztina és Baráth Gergely díszlete a legjobb szereplőkkel is állta a versenyt), ám a háziakat nem találják. Illetve az emeleten, a nézők számára láthatatlanul, végig ott sírdogál az ujját szopva a vendéglátó ? munkaidőben New York alpolgármestere ?, és nem ad választ, sem hallhatót, sem mást, a fülcimpáján tátongó, pisztoly ütötte lyukra és bájos felesége vagy a személyzet érthetetlen távollétére.
A vendégek, a felső tízezerbe tartozó párok, miután sem a várt sajtfalatok, sem a boldogan ünneplő házaspár nem fogadja őket, fennakadás nélkül hozzák a saját kis műsorukat, féltékenységi jeleneteket, társasági pletykákat, fennhéjázó vagy Woody Allen-módra bénázó magánszámaikat. Voltaképpen semmi abszurd nincs a viselkedésükben, biztosra vehetjük, hogy a háziak jelenlétében is ugyanezt csinálnák, hiszen egymás között vannak, fölösleges a tettetés. Így mindenki adja magát: Liptai Claudia a dögös, cinikus bajkeverőt, aki körül egyik nem képviselői sem unatkoznak egy percig sem, Bertalan Ágnes a kattant libát, aki féltékenységgel űzi el a gazdagság unalmát, Schmied Zoltán a sima képű, ambiciózus kispolitikust, Simon Kornél a nagypofájú, ám betoji fiatal ügyvédet. A két dimenzióban ügyesen megformált alakok mellett pedig ott van Rudolf Péter simlis pénzembere, akiből a darab végén előtör valami elfuserált költő (és ezen mindenki könnyekig hatódik), Nagy-Kálózy Eszter törékeny, görcsös, csillogóan butuska feleség-karaktere, aki a legváratlanabb pillanatokban képes talányosan bölcs lenni, bár ő maga sem érti, mit miért mond. És ott van Básti Juli és Scherer Péter szivárványból összeszőtt kettőse, akik együtt fölényes repertoárt hoznak a nyálcsorgató pszichiátertől a szalagavatós rongylábkirályig és a férjét nyakon vágó, hátfájós feleségtől a gügyögő kislányig, persze minden pillanatban a színpadon zajló fejetlenség állomásaihoz igazodva. Ők ketten egy másik szintre emelik a játékot, miközben egy pillanatig sem hagyják cserben a többieket. Itt mutatkozik meg Puskás Tamás zseniális rendezői készsége: nem csupán a szereposztás bravúros, de a színészvezetés sem hagy zökkenőket, nem engedi, hogy bármelyik karakter maga alá gyűrje a közös játékot. Mindenki foggal-körömmel ragaszkodik a maga kis életstratégiájához, amit elsősorban a siker, a gazdagság, a jó kocsi, inas, jó lakás és legfőképpen a botrány minden áron való elkerülése motivál. Az összjáték, a színpadi jelenlét öröme áthatja a színészek mozdulatait, a szöveg itt-ott unalmas üresjáratai ellenére is minden tökéletesen működik.
A botrány azonban egyre kínosabban fenyeget. A kiszámíthatatlan alaphelyzetet sem kis, sem nagy stiklikkel nem lehet megolajozni ? bár ötletekben nincs hiány ?, egyre több ingmellre kerül vérfolt, a politikus orrát beveri élete párja, a pszichiáter kukta lesz a konyhában, a borosüveg felborul, a végre elkészült vacsorába többen is belelépnek ? és mire két járőr rutinellenőrzés során becsönget, már teljes a káosz. A házigazdák még mindig nem kerültek elő, viszont a lakás és a párok állapota egyre reménytelenebb, és ha egyikük nem kerül szorult helyzetbe és nem rukkol elő a házigazda szerepét játszva egy kitalált sztorival az egész őrületre, senki nem hinné, hogy normális emberek baráti összejövetele folyik a színpadon. De így alakul, a mese elhangzik, és olyan képtelen, hogy még a rendőr is beveszi. Sőt, annyira képtelen, hogy az előadás legutolsó pillanatában kiderül: szóról szóra igaz. A gyakorlatias megoldások helyett az élet a lírát hozta ki győztesnek. A fergeteges poénsorozat szépen elcsitul, és a néző rájön, hogy a burleszken túl nem a beharangozóban ígért társadalmi szatírát kapta, hanem egy aktuális valóságshow átdíszletezett, jól megszerkesztett, pörgős epizódját.
