A nyelv az utolsó olyan kapaszkodóm Sanne van Rijn előadásának értelmezésében, ami objektivitást tesz lehetővé, nem pedig nézői érzések, tapasztalatok leírása. Olyan produkcióról van ugyanis szó, amit az alkotói ideológia mentén - a tekintet ereje; a nézés mint cselekvés, létrehozás, erő és felelősség, ami része az előadásnak;a nézői tekintet mint a színház katalizátora - remekül lehetne elemezni, sőt a mennyekbe meneszteni.
Egy feltűrt ujjú fehér inget és szürke nadrágot viselő férfi ipari szélességű partvissal felesleges mozdulatok nélkül, katonásan takarít. Felsöpri az összetört üveget, majd eltűnik a férfivécében. Hirtelen sötét lesz. Aztán hirtelen világos. Fénycsík fut körbe. Egy kontyos, aranyszínű, puffos ujjú, combközépig érő ruhába öltöztetett nő magas sarkú cipőben áll a pulton. Alig mozog. Arra, hogy valami lila (talán káposzta vagy karalábé, esetleg hagyma), egy krumpliforma, kisebb és nagyobb koktélparadicsomok, bébirépák, uborkák, pitatészta és egy kék szívószál - természetesen az eredeti sokszorosára nagyítva - beúsznak a térbe, semmit nem reagál, saját világába bezárva kis amplitúdójú, robotszerű mozdulatokat végez. Majd nagy nehezen mégis lejut a padlóra. Összegörnyed. Közben néhány fényváltás, aláfestésként pedig illusztratívnak egyáltalán nem mondható neonzúgás, valamint az elektroakusztikus és a techno határán levő zene. Történet nincs. Hogy Sanne van Rijn a formához szabta a produkciót vagy a tartalom juttatta eszébe a feltehetően díszletraktár mélyén álló elemeket, nem tudni.
