Akárhol lapozzuk fel, csorog a mese a könyvből. Ördög Rozál, alias Csipke Ferkó ? meg nála jócskán alacsonyabb termetű férje, Négyökrű Mihály (magunk közt szólva mindketten gyilkosok, de hát nem akarták, muszáj volt, vagy úgy hozta a szerencsétlen csillagzat) ? a Csilige Sándor és Üstökös Gyöngyike meséjét adja örökül szép számú ivadéka mindegyikének. Valahol (voltaképp pontosan lehet tudni, hol) ott a hatalmas kincs a hatalmas fa alatt ? ha ott van ?, és a végtelen homok, a nagy láp, az ősnádas honosa vagy bevándorlója mi másról álmodna, mint a temérdek gyöngyről, melynek bekebelezése tizennyolc éves korban válhat időszerűvé?
Mesél Pakulár Mirangya, mesél a nyakára egy kis kórházi kakaó reményében kötelet örömest tekerő Pakulár Andriska, révülten várja a mesét Lajcsika, s mesél az is, aki nem mesél. A mese mindent átjár, a mese önmagát meséli, s nincs kegyelem, a Gyöngyhomok mondandóját csupán alig elkülönülő nagy bekezdés-fejezetekre osztó, a klasszikus párbeszédet mellőző narrátora mesél, mesél. Ömlenek a szereplők, beszélő és ragadványnevekbe bújtatva: Töpörtyű Gyuri és Baranyi Tóth Gecziné, Gatya Marci és Don Rodrigó, Bosnyákpolcsányi Csongor és Kondér Dezső, Gömbös Juca és Babenyecz Móric meg a többiek; számolja, aki bírja.
Egyfelől csodásan mesél a szerző. Antropomorf gondolkodású állatok családi életéről, egy egérke szalonnaálmáról, Sugár, a nem egészen ép lovacska szerelmi emlékeiről, a növények rezzenéseiről, a környék ? szinte egy külön, végtelen ország ? hajlatáról, a betyárvilágból visszamaradt, ám nagyon is a mába érő magánzók és famíliák két-három nemzedékének ámulni való ábrándjairól, terveiről, kalandjairól, jó és balsorsáról. Az alfa és ómega Sándorról, akinek életét The adventure of Alexander Rose címmel egy mozgássérült szöcske is szép haszonnal nyomtatja ki. Az alvás közben páratlan, keresett, jövedelmező szerelmi szolgáltatást nyújtó óriásnőről, Maricskáról, és egy Arany és Petőfi műveit továbbíró önjelölt poétáról, az égből ? a Főtűz Akadémiáról ? pottyant tűzoltóról, amőbázó fináncokról, s mesél a Kétvízköz első Trabantjáról. Halász Margit arról is mesél, amiről nem. Kónics Kis Imre valahai betyár nélkül például jól ellenne a sztori, de azért csak nem marad elhallgatatlanul, hogy ?Volt neki egy szeretője, de azt nem szerette, s amikor ez kiderült, a büszkeségében erősen sértett extravagáns pusztai hölgy a saját haverjai kezére adta?.
Ellenállhat-e az olvasó ezeknek az indázó, kevert nyelvezetű mondatoknak? Úgy a századik oldalig nem (a Geopennél megjelent regény kétszáztizenegy oldal). A valóságos és kitalált tájszavakkal ékes, fineszes káden- és szentenciákban meg fürge odavetésekben haladó fabula alig engedi letenni magát, valóság fölötti realizmusa ? ez a nem dél-amerikai, de délnyugat-kiskunságinak imitált remek próza ? őszintén gyönyörködtet, lefegyverez. Mutatkozik egy kis társadalmi csihi-puhi, főleg stiláris korkritika, persze, melyik koré, legalább két emberöltőt lehet ide-oda csúsztatgatni a magát ügyesen fedő időegyenesen. (Fülhallgatós rádión a Horthy, Horthyné részvételével fémjelzett bál közvetítését hallgatják, és ?Ki az a Kádár elvtárs, idevalósi, vagy síki, még sohasem hallottam a nevét?, mondja Soós Vince.) Nyelvében él a mese, s egyre inkább mindössze a nyelvében, mert az író, ahogy sorra veszi, úgy ki is meséli regényéből a szereplőit. No jó, az Örököcske-kert ? az itteni Macondo ? alapítói, az idősödő ősszülők kihúzzák végig, de mindenki másnak illa, berek, ?monétás zeke?, ?többszörösen leakciózott réz-, vas- és fémtárgyak?, ?első farmotoros járatok? (?a dolgozó népet szolgálják?) stb. Nem jut a mese ötről hatra, hiába kiált a végén valaki a katicabogár után, örömében ugrálva, hogy ?nézzétek, hát mégiscsak igazak a mesék!?
Ezer és egy felé akadnak komái, sógorai, ám ez az epika rokontalan. Hiába állítanánk, hogy az egyik uccut Darvasi László is megirigyelné, vagy hogy Fehér Béla csinált így törökmézes bohócot a történelemből, s hogy északabbra Hrabal úr sántikált hasonlókban, bár ő sörrel locsolta betűit, míg a kun homokon a bor és a pálinka a menő. Költői vaskossággal gyöngyözik a mese, bekalkulálva a folklorikus és az aszfaltgiccset, de rögtön a kontragiccset is. Csak onnan fakadhat fel ilyen ponyva-szappanopera-prózadal, ily tudatosan és biztosan alakított repetitív beszély, ahonnan Majsa és Halas is igencsak messze esik. A szabadság nagy irodalmi ege alól. Egy fél lap elegendő, hogy öt-tíz év teljen el a szerelmes vágyban vagy karrierreményben epekedő, mély ironikus szeretettel és huszáros humorral ábrázolt figurákat hányva-vetve-elapasztva ? de bármilyen ösztönös és kiókumlált egyszerre ez a mese-beszéd, szétpereg, nem válik önmaga tarsolyává.
