Tizen-egynéhány éve készülök erre a beszélgetésre, és most utólag nagyon bánom, hogy eddig halogattam. Ez egy jó dal, és gondolom, jó a története is. A szöveg hallatán átüt rajta az irodalmi igényesség, ami nyilvánvalóan éles kontrasztban áll a mulatós műfajával, tulajdonképpen ezért is vagyok itt, hogy megkérdezzem: mi ez? Mindez pedig egy olyan hangon szólal meg, amelyet nem a mainstreamből ismerünk, de érezzük, hogy onnan kellene.
Én nem is akartam sose ott lobogni.
Kezdjük onnan, hogy hogy lettél énekes.
Minden művészembernek megvan az a pont, amire vissza tud emlékezni, amikor megszületik az a gondolat, hogy én ezt szeretném… Az én történetem Zalaegerszeg külvárosi részén kezdődik, ott nőttem fel. Olyan 12-13 éves lehettem, kint ültem a lépcsőn, és hallgattam a szelet, ami hozta a zenét. Pár házzal odébb volt egy garázs, ahol éppen gyakorolt az akkor Turmix névre hallgató, méltán népszerű báli zenekar. Hú, gondoltam, ez olyan jó, hogy ők ezt csinálhatják! Nyolcéves korom óta hegedültem, tehát a zene már része volt az életemnek, de az éneklés valahogy még jobban vonzott. Akkoriban egy olyan baráti társaságba keveredtem, ahol többen is muzsikáltak báli zenekarban. Egyszer csak feldobták, hogy kellene egy énekesnő, mire én: hát itt vagyok! Nem is értem a mai napig, hogy 14 évesen hogyan mertem ezt bedobni nekik. Ők 20-30 évesek voltak akkor, de hát mindig jobban kijöttem a nálam legalább tíz évvel idősebb emberekkel. Végül elmentem a meghallgatásra, és azt mondták, hogy oké. Elkezdtem énekelgetni velük. Hozzá kell tenni, hogy egy iszonyat konzervatív családból jövök, ahol anyukám vasmarokkal szorongatott, és nem engedtek el sehova. Tehát az első szilveszteremet már munkával töltöttem. Nem volt az, hogy most ennél a barátnőnél alszom, most annál. Apukám sokkal lazább, életvidámabb ember, akivel, ha kijöttünk vasárnap a templomból, és elmentünk a piacig, akkor az az ötven méter legalább egy fél órába telt, mert minden második emberrel le kellett állni beszélgetni. Én ezt a vérvonalat viszem tovább.
De amúgy nem voltál jó kislány, jól sejtem?
Nem, én voltam a black bari, három lány közül a középső, a nővérem nagyon példás tanuló volt. A húgomat szokták aposztrofálni az én tanítványomként… Szóval nem szerettem unatkozni gyerekként sem. Ennek ellenére a mai napig nem értem, sokszor elgondolkodom rajta, hogy miként tudtam én kiharcolni édesanyámnál azt, hogy elengedjen engem ezekre a fellépésekre.
A tehetségeddel és képességeiddel neked miért volt jó az, hogy Zalaegerszegen ne nézzél túl, miért volt jó ez a közeg, amikor Pesten is karriert építhettél volna?
Vidéki lány vagyok, és az is maradok. Büszke vagyok arra, hogy zalaegerszegi vagyok. Sose tudtam elképzelni, hogy Pesten éljek. Szerintem azért sem, mert én egyébként nem kaptam meg azt a támogatást ehhez szülői frontról sem, meg valószínű máshonnan sem. A nagypapámtól viszont igen: ő hitt bennem, és tőle kaptam a pénzt az első mikrofonomra is. De úgy általánosságban nem kaptam meg azt a támogatást, hogy magabiztos ember legyek. Ami ilyesmi van bennem, az az évek során alakult ki, a visszajelzésekből, a tapasztalatokból. Ahogy a Kicsi huszár szerzőjével megismerkedtem, az is például egy ilyen nagyon jó visszacsatolás volt. Tíz évig énekeltem vendéglátós rendezvényzenekarokban, ami arra tökéletesen jó volt, hogy rutint szerezzek, megtanuljam beosztani a hangomat, a levegőt, megtanuljak technikásan énekelni. Hogy olyan szinten minőségben énekeljek reggel hatkor is, mint este hatkor, amikor a buli elkezdődött.
Ez tíz évbe került, de mellette elkezdtem rockzenekarban is énekelni, ahova úgy kerültem be, hogy a gimiben az igazgató, Garamvölgyi Gyuri, osztálytársa volt annak a Lukács Sanyinak és annak a néhai Csondor Csabinak, aki a későbbiekben megírta a Kicsi huszárt, illetve eljátszotta a videóklipben. Tehát ők egy osztályba jártak a Zrínyiben, Egerszegen. Az igazgató ajánlott be engem 17 évesen Lukács Sanyinak, a Kicsi huszár szerzőjének, hogy van itt egy leányka.
Ez akkor melyik együttes volt?
Ez a By the Way nevű rockzenekar volt, ami Lukács Sanyi saját dalait játszta. Azóta már nincs meg. Akkor még gimis voltam, és emlékszem rá – ilyen kulisszatitok –, hogy bevitt Sanyi az akkori próbaterembe, a Kert utcába. Ez egy romos ház volt, aminek a plafonja egy vastagabb ruhaanyaggal volt megfogatva, hogy ne essen ránk. Most is látom magam előtt, meg a szagokat, illatokat, mindent érzek. Mondták a fiúk, hogy még harcoló német katonák is vannak a pincében meg a padláson is. Sanyi bevitt engem oda a fiúkhoz. Nyilván nem beszélte meg velük, hogy érkezünk, de bemutatott mint a zenekar leendő énekesnőjét. Emlékszem rá, a zongorista rám nézett, utána meg rá, és mondta, hogy de minek? Nő, nő, nő. Végül is gyorsan elfogadtak, befogadtak, és elkezdtünk járni tehetségkutatókra, meg fesztiválokra, meg motorostalálkozókra, meg mindenféle ilyen helyekre. Tök jó volt! Nagyon élveztem. Más világba vitt, mint a báli zene. Mindeközben jártam tovább suliba, már nem gimibe, azt közben befejeztem, hanem elkezdtem Pestre járni. Félig Pestre, félig Egerszegre. Ötvös, aranyműves lettem, és Pestre kellett járni, az elméleti oktatást ott tartották.
Aranyműves? Szinte olyan, mintha kitaláltad volna. Nagyon jól hangzik.
Kitalálhatunk dolgokat, de az lassabban menne… Tényleg ez történt. Aztán elköltöztem Egerszegről, és négy év elteltével vissza is költöztem. Ment ugyanúgy minden a maga útján, ment a By the Way továbbra is, aztán 2008-ban már nagyon nem élveztük Sanyival ezt a By the Way-es dolgot, mert már annyi tagcsere volt, és annyifelé akart mindenki játszani zenekaron belül, hogy kezdett olyan érzésünk lenni, mint éjszaka az M1-en, amikor nézed azt az elborult jazzt, és olyan érzésed van, hogy mindenki más dalt játszik. Nekünk ez nem tetszett annyira. Emlékszem rá, hogy a Royal Caféban játszottunk, amikor szünetben kimentünk a teraszra, elszívtunk egy cigit, és megbeszéltük egymással, hogy akkor itt a vége a By the Waynek.
Olykor gyorsan történnek a dolgok.
Ekkor alapítottunk egy duót, így született meg a Kriszti és a Magyarucca. Ezzel a formációval voltunk a csodálatos Megasztárban is.
Tényleg?
Igen. Elkövettünk egy ilyet magunk ellen, nem is inkább az emberiség, hanem tényleg önmagunk ellen. Igazából nem megnyerni akartuk, hanem csak azért mentünk oda, hogy megtudjuk, hogy kizárólag magyarul énekelve egy zenekar egy magyar tehetségkutatóban meddig tud eljutni.
Szerintem ez attól is függ, hogy milyen tartalmú magyar dalokat vittek be a Megasztárba. A Kicsi huszárral páros lábbal rúgtak volna ki.
Saját dalokkal indultunk, de akkor még nem volt huszár. A Vigyázz rám című dallal kerültünk be. Siófokon volt a válogató, és rémületesen izgultam. Szerintem én nem is akartam, hogy felfedezzenek. Úgy gondoltam, hogy megy az utam, amerre visz, aztán úgyis arra fogok menni. Nagyon elrontottam Siófokon, remegett a hangom, biztosra vettem, hogy nem válogatnak be. Aztán végül az első élő show előtt estünk ki. Viccesen csak úgy szoktam mondani: jöttünk el. Ekkoriban még tiszteletre méltó szakemberek ültek a zsűriben, Presser Gábor, Eszenyi Enikő, Mester Tamás és Friderikusz… Ez egy jó időszak volt, szakmai szemmel, de ma már és soha többé nem mennék el egy ilyenre. Tapasztalatnak jó volt.
Mik voltak a kislánykori álmaid? Amikor valaki megkérdezte, hogy mi leszel, ha nagy leszel, mit válaszoltál?
Semmi mást, csak azt, hogy énekelhessek. Nekem nem voltak olyanok, hogy úristen, én a címlapon szeretnék szerepelni.
Szóval Kriszti és a Magyarucca.
Nagyon-nagyon sokat játszottunk Lukács Sanyival. Nekem akkor még nem volt kocsim, Sanyinak már nem volt kocsija, de minden hétvégén mentünk zenélni. Tűzön-vízen át megoldottunk mindent. Jártunk le a Balatonra, jó kis élményeim vannak, arról is ki lehetne adni egy stage pass könyvet.
Fontos volt számodra vagy eldöntött dolog volt egy idő után, hogy milyen műfajban énekelj?
Én csak magyarul szerettem volna.
Említetted, hogy hegedűvel kezdted, és a komolyzene is elcsábíthatott volna.
A hegedű azért volt nagyon jó, mert erős alapot jelent.
Folytassuk hát tovább a Magyaruccával…
A Magyarucca megalakult, és Sanyi nagyon csodálatos dalokat írt. Számomra ő egy nagy költő, egy nagyon csodálatos ember, úgy, ahogy általában a művészemberek. A meg nem értettek, mert szerintem, ha megértett lenne, akkor nem lenne művész. Sajnos később kapott egy stroke-ot, ezért is lett vége többek között a Magyaruccának. Az volt a lényeg, hogy Sanyival Zalaegerszegen nekiláttunk utcazenélni is, és imádtuk ezt. Mert Egerszegen ilyen nem volt. Utcazenéltünk, de hangosítással. Akkor még ilyen nagy, épített hangfalaim voltak, és azóta is idegzsába van a hátamon a cipeléstől. Büszke vagyok rá, hogy saját hangosításom van, amit össze is tudok szerelni, nem csak szét. Sanyi aztán egy ideig nem írt új dalt, de egyszer csak kettő-három is született. Ezek úgy készültek, hogy bekapcsolta a híradót, megnézte, és fél óra múlva felhívott, hogy Kriszti, gyere át, írtam egy dalt, hallgasd meg, mit gondolsz? Sanyi nagyon alázatos ember, a mai napig kételkedik magában. Abszolút semmi önbizalma. Mindig kell a visszaigazolás neki. Szóval így született az Afganisztán című dal is, meg így született a Varázsló című, és így született a Kicsi huszár is. Vagyis utóbbinál nem tévét nézett, hanem ahol dolgozott, egy gyárban, egy nagyon hangos lyukasztógép kattogása inspirálta a dal ritmusát.
Tehát a szöveget és a zenét is ő írta.
Igen. Úgy szokott lenni, igen, hogy ő írja a zenét és szöveget is.
És te soha semmit?
Én próbáltam, de szerintem nem ez az utam. Annyira túlgondolom. Egyszer próbáltam meg igazán, csupán az egyik dalunk szövegének pár sorát írtam én.
A Kicsi huszár talán a legnépszerűbb dalotok a mai napig.
Ez szerintem naprakész. 2012-ben is az volt. A Kicsi huszár egy hatalmas fricska. Zeneileg is: a hangszerelése nem véletlenül lett mulatós. Amúgy nem azt játszunk, mint tudod. Vannak a boldog tudatlanságban élők, akiknek – bocsánat, de – elég meghallani a mulatós ritmust, és talán még el is nevetgélnek a szövegen, de nem néznek a szavak mögé. Vannak a magyarkodni vágyók, akik hivalkodnak a magyarságukkal, sajnos mögöttes tudás és tartalom nélkül. Hívtak meg többször is olyan körökből, ahol fogalmuk sem volt, hogy miről is szól ez a nóta. Ilyenkor tudod, hogy nem hiába íródott meg. Csak kicsit diszkomfortos érzés, hogy tőlük kapod a fizetésedet.
Felkerült a dal a YouTube-ra, és utána mintha elengedtétek volna. Ahogy a személyes honlapodat is. Ennél többre soha nem vágytatok, vagy nem vágytál ennél többre?
Én akkor vagyok a helyemen, amit példaként említenék, amikor az őszi napsütésben – tök giccses kép következik – kint ülök az egerszegi Dísz tér mellett az utcán, látom, hogy megállnak azok az emberek, akik két hete már várják, hogy zenéljünk. Ebben a giccses jelenetben, amikor hullanak a falevelek, beszűrődik a napsugár, és akkor látom az öreg bácsinak a szemén, hogy megcsurran a könnye, mert elértem, eljutottam hozzá. Azzal, hogy amit elénekeltem, felébresztettem benne egy olyan emléket, amire lehet, hogy már évek óta nem gondolt. Szerintem ezért érdemes.
Az utcazene pont amiatt csodálatos, hogy nem kötelező végighallgatni. Csak azok állnak meg és hallgatóznak, akiknek tetszik és akiket érdekel. Emlékszem egy nénire, aki egy hímzett ruhazsebkendőt dobott be a gitártokba, mondván, hogy ő csak ezt tudja adni, de volt, akitől Bródy-kottáskönyveket kaptunk. Voltak lélekemelő pillanataink.
Talán annyit még a Kicsi huszár kapcsán, hogy bántottak miatta valaha?
Soha senki. Nem, ezt mindenki annyira magáénak érzi, olyan szinten napi aktualitása van. Igazából miért bántanának? Amiről szól a szöveg, az a hétköznapjaink valósága. Milliomos gizdák mindig is voltak, jelenleg is vannak, és tutira lesznek is. „A szőrtelenített fiúcska álma / hogy egyszer egy szép napon celeb lesz” – elég felugrani a TikTokra, ahol egyre csak jönnek szembe veled a sminkelő fiúcskák, láthatod ezt a valóságot… Viszont azon azért el kellene gondolkodni, hogy a természet miért úgy intézte, hogy egy gyermek megszületéséhez szükségeltessék egy férfi és egy nő is. Csak így jöhet létre az új élet. Isten bizony, ha belegondolok abba, hogy a kisfiam ilyen világban fog felnőni, reszketek érte. Mert azok az értékek, amiket én kaptam, akármennyire szigorúnak is éreztem, de teljesen jogosak és értékek voltak. Most viszont nem látok hasonló értékeket. De nem, nem bántott egyébként senki soha a Kicsi huszár egyetlen egy szaváért sem. Vagy azért, mert ennyire szeretik, vagy azért, mert nem értették.
