Három celeb érkezik Budapest-Szecsuán egyik szemétdombnak álcázott külkerületébe, a Fény fiai. Valamikor talán istenek voltak, de ma már inkább díszes divatmadarakra hasonlítanak, semmiből lett médiahősökre, tehetségtelen, a bulvárban felemelkedett színészekre, képernyő-kompatibilis politikusokra, akik az óriásplakátokról tekintenek le a városra, és semmit nem látnak, hiszen olyan távol van tőlük az élet, mint a csillagok. Bennük kéne bíznunk, a nem létezőből feltupírozott személyiségekben, és lássuk be, legtöbben bízunk is, mert ritkán látja az ember, ami tényleg van körülötte, a lelki nyomorúság elől a nullás hírekbe, az életvezetési show-műsorokba menekül inkább. Na, ezektől a rémes alakoktól kéne megtudnunk, hogyan élhetnénk becsületesen, de legalább nem mások kárára. Remek ötlet volna egy aktualizált Brecht verzióra, ám nincsen az előadásban elegendő erő, illetve eszköz ahhoz, hogy felrázó módon vigye át a nem is annyira új üzenetet.
Az istenek feladata itt is az, hogy jó embereket keressenek és, ha találnak, akár egyet, akkor a világ megmaradhat olyannak, amilyen, vagyis pusztulhat nyugodtan tovább. Azt végképp nem tudjuk elképzelni róluk, hogy érdekli őket egyáltalán ez a küldetés, mert pazarló tollászkodás közben nem könnyű odafigyelni a társadalmi igazságtalanságokra is. Főleg, ha azok olyan kietlenül demagóg módon vannak megfogalmazva, mint az épp látható zenés példázatban. A vízárus Vang, alias Jegercsik Csaba, a nyomorultak között a becsületes, viszont nagyon hisz bennük, és a közönséggel együtt várakozik. Úgy kezdődik a darab ugyanis, Guelmino Sándor Brecht elképzelése, hogy Vang megszólítja a közönséget, aztán megpróbálja bevonni a játékba, azonnal didaktikussá téve a mondanivalót, bizony itt rólunk lesz szó. Kétségbeesetten rohangál fel-alá, és szállást keres az érkezőknek, természetesen a közönség körében is érdeklődik, nem fogadná-e be a három vendéget valaki. Vang hős akar lenni, "első osztályú vidéki srác" és végig nem adja fel, visszafogott pozitív figurából, pozitív figurává válik, Jegercsik nem nagyon színezi ki a szerepet. Fillár István, Béres Ilona és Horváth Zoltán, a három médiacézár pedig a direkte modoros entrée után végig ugyanazt a külön show-műsort nyomja, amin néha lehet nevetni is. Térben sokat mozognak, hol a vasfüggönyre vetített pszeudo-reklámokon, hol a színházi páholyban, esetleg a zsinórpadláson láthatók. Tekergethetjük kicsit a nyakunk.
A történet szerint rendesen Sen Te a decens utcalány ad nekik szállást végül, akit az ufóból idepottyant Soltész Bözse alakít. Cserébe pénzt kap a vendéglátásért, amin trafikot vásárol, és mindenkit befogad, mint kerületi Teréz anya vagy szociális gondozó. Nála szállnak meg, esznek a megélhetési bűnözők, és, amikor úgy érzi, a végletekig kihasználják, nadrágszerepre vált, saját, keménykezű, számító nagybátyját játssza el. A legösszetettebb szerep ebben a darabban, és akkora vehemenciával csinálja végig Soltész Bözse, hogy a végén csak azért nem bóbiskolok a monotonná váló előadáson, mert drukkolok neki. A pilóta vőlegény Szunt játszó Gémes Antosban már nincsen ekkora lendület, pedig elkelne ide egy pengeélen egyensúlyozó, jólelkű szélhámos. Semmi oka nincsen amúgy sem a nézőnek, hogy feszülten figyeljen minden pillanatban, nem érik meglepetések, nincsen megbombázva felrázó üzenetekkel, színészi furfangokkal. A dalok haloványak, jobban illett volna ide a Tankcsapda néhány opusza, mondjuk a Szemétdombra szültek, de ők is kikészültek kezdetű. Kicsit olyan az egész, mint egy már jól ismert lemez, vagy, mint, amikor bekapcsoljuk a tévét, hogy a háttérben menjen a zenés példázatba oltott szappanopera. Közben bármit csinálhatunk, szundi üzemmódban is ellehetünk.
