A Téglák, ha hallgatnak is, nem némák. Nehéz történetek ismerői. A Téglák sokat látott fallakókként közelről ismerik Kőmíves Kelemenné bánatát. Ismerik Kelemenné kölykét is, aki megunta anyja hangtalan panaszát. Érte és vele együtt is törik a falat és annak csendjét. Építkezési területekről ismert elemekkel együtt rendeződnek bontási együttessé, megénekeltetik a talicskákat, vakolókanál-vokállal kísérik a bontógolyó robaját. A Téglák Kelemenné kifalazásán dolgoznak zenével és tánccal, azért, hogy olyan térben éljenek, ahol nincs falba rakott asszony, nincs vár, ami áldozatra és hallgatásra épül. Szerszámaikkal szimbolikus épületeket, rögzült struktúrákat lazítanak fel, zsivajukkal társadalmunk megkövesedett várainak bontására törekednek.
Műsorukban, bár bontanak, nem temetik maguk alá a hallgatóságot. Ezt-rád műsoruk gyakorlat a mozgástér kivívására, egy félig nyitott forma, amely lehetőséget nyújt és számít is a közönség bekapcsolódására, de nem teszi kötelezővé a bevonódást. A Téglatan: leomlott estig, felépült reggelre című kiállítás előzménye a Kőmíves Kelemenné kifalazása című köztéri installáció- és performanszsorozat, melynek fókuszában a Kőmíves Kelemenné népballada kortárs társadalomkritikai értelmezése állt. Így született meg a társadalom, a hatalom és egyén viszonyára utaló Tégla-metafora, és alakult meg a Téglakar, amely egy laza, alacsony belépési küszöbű, félig nyitott alkotói kollektíva.
A Téglakarban – ahogy a kiállítás tereiben is – a gondoskodás gyakorlatai társadalmi viszonyokba ágyazódnak, malter szerepük nem csak a patriarchális viszonyok, de tágabban az azt szervező kapitalista világrend részeként is megjelenik. A Téglakar működési és művészeti célja szintén a Téglák (a társadalmat alkotó egyének és közösség) emancipációjának keresése a hierarchikus és tőkelogikának alárendelt várfalakban. Olyan kapcsolódási és összetartó erők kiemelése, amelyek nem elnyomáson, feladáson és alá-fölé rendeltségen alapszanak. A kiállítás ebben az együtt gondolkodásban nyit játékteret.
Koltay Dorottya Szonja munkái élő, mozgó, változó installációba rendeződve egyszerre teszik a kiállítás terét színpaddá, játszótérré, az alkotási folyamat munkanaplójává és olyan diszkurzív térré, ahol a befogadói nézőpontok játszó és alkotó pozíciókká is szelídülhetnek. Ezt a perspektívaváltást a kiállítás ideje alatt részvételi művészeti akciókkal, előadás-sorozattal, közös énekléssel és tánccal keltjük életre. Lehetőséget teremtünk arra, hogy a kiállítás metaforarendszerében elveszve és azon kívül is gondolkodhassunk az egyén és a közösség viszonyáról, annak keretrendszereiről, a meghatározó erőviszonyokról.
