Nem kockázatmentesek ezek a vállalkozások, óhatatlan az összehasonlítás a filmekkel. Nehéz megküzdeni a régi szereplők hiányával, elfogadni az újakat. Hogy mindez sikerrel történhessen, ahhoz szerencse és tehetség kell, új tartalom, új hitelesség, olyan megragadó atmoszféra, és olyan markáns alakítások, amelyek eltolják emlékezetünkből a régi képeket. Ami ebből az adaptációból hiányzik, az így mind, együttesen.
Szabó Magda Abigéljét Zsurzs Éva álmodta filmvászonra, és a tv-film töretlen sikerét nemcsak a nagyszerű alapanyag, de a minden esetben telitalálat szereplőválasztás is garantálta. Nem telik el év, hogy ne látnánk ismétlését a televízióban, mégis megunhatatlan. Bánfalvy Ágnes, a film emlékezetes Torma Piroskája rabja is maradt a mozinak, annyira, hogy immár producerként színpadra álmodta és meg is valósította azt a Bánfalvy Ági International Stúdió produkciójaként. Rendezőül az adaptációkban jártas Szikora Jánost kérte fel. A szereplőválogatás hosszú ideig tartott, amit a produkciót látva nehéz megérteni. Vajon kik estek ki, ha ezek a szereplők maradtak bent? Többen a Bánfalvy-stúdióból kerültek ki, köztük a főszereplő, a Vitay Georginát alakító Csöngedi Nikolett is, aki e szereppel debütált a Városmajori Szabadtéri Színpadon. A régi szereplők közül a premieren csak Bánfalvy Ágnes volt látható. Sajnos.
Ezek a száraz tények. Ami a megvalósítást illeti, az egy gyenge műkedvelő társulat szintjén mozog, egy kisvárosi középiskola irodalmi színpadának erőlködését alulról súrolja. Adva van egy kiherélt történet, ezer mini jelenetre felszabdalt csontváz, mellé egy kopár, hangulattalan, kedélytelen színpadkép, jelzésszerű, karakter nélküli bútorokkal, ötlettelen fehér és fekete, időnként elakadó paravánokkal, amiket aztán kétségbeesetten rángatnak a díszletesek, némi függöny, amik a paravánok szélén futnak, de nincsenek mindig összeköttetésben, így látszanak a háttérmozgások (díszlet: Szikora János). Ehhez mikroportok járulnak, amik néha nem kapcsolnak be, máskor viszont üvöltenek, mert hogy üvöltenek beléjük a szereplők, így gyakran befogott füllel kell ülni a nézőtéren, hogy elviselhető legyen a visítás. Vannak hamisan deklamáló szereplők, akiknek egy igaz, őszinte hangjuk nincs, talán a mikroport, a hatalmas, beordítandó szabadtéri nézőtér miatt még azokból is kimenni látszik a tehetség, akiktől egyébként láthattunk már jobb alakítást is. Vannak minden árnyalatot, árnyalást nélkülöző jellemábrázolások, tartalmilag és verbálisan egyaránt félrecsúszott hangsúlyok, amelyektől kisiklanak jelentések és humorossá válnak olyan mondatok, jelenetek, amelyeknek nem volna szabad annak lenniük. Nem sok humorra ad okot a II. világháború alatt játszódó, zsidóüldözésről, uszításról, zsarolásról, menekülésről, félelemről szóló történet. Fájdalmasan hiányoznak a veretes hangok, a méltóságteljes és humánus alakítások, amilyen például Básti Lajosé volt az igazgató, Torma Gedeon szerepében. Itt egy végig ordítva acsargó, gyerekgyűlölő igazgatót kapunk Dóczy Pétertől. A kellőképpen szigorú, de emellett végtelenül megértő és érző szívű Zsuzsanna Gubás Gabi alakításában egy szikár, szürke, lelketlenül kemény és kiabáló prefektává vált. Szabó Sipos Barnabás Vitay tábornoka egyszerűen érdektelen, a szép Kalmár Pétert ezúttal Száraz Dénes személyesíti meg minden igazi szín nélkül, Harmath Imre püspöke bugyuta és komikus, a Torma Piroskaként abszolút hiteles, szelíd, naív, bátortalan Bánfalvy Ágnes ezúttal harsány, hamis, üres, felszínes, kacér a mélységesen mély Horn Mici szerepében.
A felejthetetlenül csetlő-botló, megengedő, csupaszív és bölcs Kőnig tanár úr, alias Abigél unalmas, csokornyakkendős úrrá silányult Schlanger András vértelen ábrázolásában. Az egyetlen valamire való alakítást Németh Kristóf nyújtja Kuncz Feriként, aki sármos, amikor csábítani kell és kegyetlen, amikor a tábornokot kínoztatja. Ő is túl hangos itt-ott a rémes mikroport révén, és talán kőszínházban hitelesebb is lesz, ha eljut oda a produkció, de legalább kísérletet tett több szín bevetésére ebben a végtelenül sematikus, papírmasé figurákat mozgató előadásban. Vitay Georgina itt egy egyszerű, pökhendi kamaszlány Csöngedi Nikolett megformálásában, de ez a szó talán túlzás is erre az amatőr játékra. A matulások gyakorlatilag bármelyike hitelesebb, természetesebb, mint a főszereplő. Sajnos egyetlen másodperce nincs az előadásnak, amely feledtetni tudná a filmet. Egyetlen erénye van: még jobban felértékeli azt a rendezőt, azokat a szereplőket, és arra késztet, hogy hazaérve azonnal a lejátszóhoz rohanjunk és betegyük a remények szerint mindannyiunk polcán ott lapuló igazi Abigélt. Jó ötlet még a regényt is levenni a polcról. A legrosszabb ötlet megnézni ezt az előadást.
